Azonban - állítja a miniszterelnök - ma már ilyesmiről szégyen vagy tilos beszélni, mert a társalgási kultúra (Diskussionskultur)vagy a politikai korrektség miatt nem beszélhetünk azokról a dolgokról, amelyekről pedig szükséges lenne. Fodor Gábor március 13-i blogbejegyzésében szintén a politikai korrektséget emlegeti (Karantén vagy két pofon?). A politikai korrektség szerinte jó dolog, sőt még több kellene belőle, de (?) ~ tehát (?) szóba kell állni a Jobbikkal. Nehéz eligazodnom a gondolatok eme erdejében, annál is inkább, mert például az általam mérvadó írástudónak tartott Heller Ágnest már 1997-ben kemény szavakra indította a politikai korrektség (PC) cenzúrája: "A PC nemcsak politikailag szűk látókörű és ostoba, de jelzi a kultúrának, amelyben működik, olyan sajátosságait, mint amilyen a humor, az irónia, a szkepszis és a distancia iránti érzék hiánya. Ez az attitűd a puritanizmusból eredeztethető, a puritanizmus pedig Európából. A PC mégis idegen test az európai kultúrában." (Európai identitás, modernitás és történelmi emlékezet, Lettre, 26.) A jobboldali sajtó kedveli a sokkoló PC-történeteket: tízéves gyermekeket üldöznek a PC címén, a püspököt arra intette a brit rendőrség, hogy a prédikációiban szenteljen nagyobb teret a másság dicsőítésének, a keresztény nyugdíjasotthontól megvonták a támogatást, mert nem szolgáltatott adatokat arról, hogy lakói közül hányan melegek (vö. Politikai korrektség tegnap és ma, Magyar Demokrata, 2010. június 23.). Kaslik Péter elemzése szerint a PC-nek nincs is tárgya, mert a kisebbségek képviselete megvalósul a társadalom általános felemelkedésének keretében, az a tíz-húsz sértő kifejezés pedig könnyen kiiktatható. A PC valójában a neoliberalizmus kultúrpropagandája, kulturális tisztogatás, amely kiterjed a magyar oktatás megalapozatlan reformjára, történelmünk elfogult átértékelésére, a nemzeti érzés betegessé nyilvánítására, hagyományaink létjogosultságának tagadására (nem is beszélve a szexuális szabadosság hirdetéséről).
A PC-ről folyó honi diskurzusnak két sajátossága van. Kezdjük a kézenfekvő ténnyel: aligha kell attól tartanunk, hogy a hazai politikai korrektség aktivistái megakadályozzák a homofób vélemények szabad áramlását, hiszen Magyarországon külön televíziós csatorna, sőt parlamenti frakció is kifejezetten a gyűlöletbeszédre szakosodott. Amerikában egyetlen rossz megjegyzés elegendő, hogy egy feminista, meleg vagy színes bőrű akár munkaügyi bizottság elé citáltasson valakit. Ott az ember minden szaváért felelősséggel tartozik, és az állásával játszik egy zsidózás vagy niggerezés miatt. Szerencsére nálunk ilyesmiről szó sincs, a magyar írástudók csupán előrelátóak, és a politikai korrektség amerikai áfiumával való harcot már akkor meg kívánják kezdeni, amikor az ellen még a kapuk előtt sem áll. A PC-ről való honi vélemények másik sajátossága a konszenzus. A magukat felvilágosultnak vélő magyarok zöme ugyanis egyetért jobboldali honfitársainkkal abban, hogy a PC liberális bőrbe bújtatott autoriter ostobaság, amely többek között gátolja az önsorsrontó cigányokkal való megfelelő bánásmód kikristályosítását, eliszlámosítja és a multikulturalizmus útvesztőjébe vezeti Európát, ráadásul olyan felesleges feminista tantárgyakat plántál felsőoktatásunk gyönyörű testébe, mint a gender studies nevű áltudomány. A süket meg, ugye, süket marad, még akkor is, ha kötelező lesz "siketnek" hívni. A hazai PC dokumentumaiból kiderül, hogy sok magát liberálisnak vélő magyar írástudó elhiszi, hogy a PC mozgalma nem a társadalmi igazságtalanságok elleni spontán tiltakozásból, a kiszolgáltatott kisebbségek és a nők lázadásából formálódott, hanem külföldről importált, marxista ihletésű ideológiaként telepedett meg a nyugati civilizáció, jelesül Amerika testén. Kritikátlanul el szokás fogadni azt a sületlenséget, hogy a PC valamiféle szervezett és minden gondolkodó embert rettegésben tartó politikai csoportosulás. Számomra a magyar PC-diskurzus igazi érdekessége abban áll, hogy megmutatja, milyen mértékben vagyunk képtelenek a következetes és szuverén gondolkodásra. A PC mint nyelvhigiéniai mozgalom természetesen vitatható, de mint spirituális alapelv számomra épp annyira megkérdőjelezhetetlen, mint egy katolikus számára a szeplőtelen fogantatás hittétele.
A PC nyelvi jelenségként is érdekes, nyelvhasználati problémaként pedig igen paradox valami (erről ennek az írásnak a folytatásában lesz részletesen szó). Egyrészt bemutatható rajta az a jelenség, hogy az egyik nap még semlegesnek tartott kifejezések "feltöltődnek" negatív tartalommal, bántó vagy sértő (azaz pejoratív) szavakká válnak, ezért a beszélők közössége helyettesíti őket valami mással - majd ez a szó is feltöltődik, "szennyeződik" a használatban. Gyerekkoromban például még arra tanítottak, hogy az angolban a crippled (nyomorék) szót emberre nem használjuk, helyette azt kell mondani, hogy handicapped. Később a handicapped helyébe a disabled lépett, majd... Másrészt a PC mint nyelvi jelenség mutatja a norma intézményesülésének működését is. Bizonyos intézmények, például televíziós társaságok saját kezükbe kívánják venni a nyelvhelyesség és a PC ügyét. Az általuk felfogadott nyelvi guruk írásba fektetik a "helytelen" (adásban nem használható) kifejezések listáját. Japánban például a helytelen szavak levadászása (japánul kotoba-gari) a közszolgálati televízió (NHK) és más adók (például Fuji Terebi) nyelvi bizottságainak a feladata, amelyek a társaság honlapján három fokozati kategóriába osztva teszik közzé a problematikus szavak minősítését. Ezeket a listákat lassan húsz éve használom nyelvészeti tananyagként. Azt lehet rajtuk bemutatni, hogy a kifejezések zömének stílusértéke olyan mértékben függ a kontextustól és a beszélő feltehető szándékától, hogy a listázás lényegében értelmetlen. Nem is beszélve arról, hogy a listázott szavak zömét a (japán anyanyelvű) beszélők nem is ismerik, mert elavult vagy csak egyszer-egyszer használt nyelvi elemekről van szó. A bizottságok tagjainak fő törekvése ugyanis láthatóan saját szakmai rátermettségük igazolása: a közbeszéd kultúrájának tényleges javítása, a nyelvi agresszió kordában tartása más megközelítést igénylő, jóval összetettebb feladat lenne. Ugyanakkor a bántó vagy diszkrimináló kifejezések elleni harc nem teljesen fölösleges. Ugyanis például egy szexista névmáshasználat módosítása vagy szó helyettesítése aligha szünteti meg a szexizmust magát, de feltétlenül növeli a nyelvhasználati tudatosság és az általunk használt kifejezésekkel kapcsolatos felelősség érzetét. Ez pedig hosszú távon talán hozzájárulhat ahhoz, hogy ez a mi már most is igen remek világunk egyszer valóban minden lehetséges világok legjobbika legyen.
