Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Pucli

  • Cseresnyési László
  • 2013.01.19 11:12

Egotrip

Gyerekkorom óta szinte mást se hallok, csak hogy eredetinek kell lenni, kreatívnak, meg főleg "másnak, mint a többi", vö. Te annyira más vagy, mint a többi lány.

Minden mondat telítve van más mondatok

visszhangjával és utórezgéseivel.

(Bahtyin)

Pedig, kérem, Katona József a Bánk bán szövegében Schillertől és Wielandtól átvett sorokat használt, Veit Webertől (1762-1837) pedig hosszú passzusokat orozott el, vö. Schöpflin Aladár, Nyugat, 1934/23- 24. Még Ovidius is elcsaklizott ezt-azt Vergiliustól (Lucius Seneca szerint ama hő reményben, hogy az olvasók majd felismerik ezeket), Vergilius pedig motívumok és fordulatok tömegét emelte át Homéroszból az Aeneisbe. Vérmesebb szerzők, így Martialis és Janus Pannonius epigrammáikban megdöfölték ugyan azokat, akik tőlük loptak, de a szövegrabló pályatárs az antikvitástól a 18. század közepéig csak utánzónak (imitator) minősült, nem pedig tolvajnak (fur), feltéve persze, hogy a dolog végeredménye is igazi műalkotás volt. Ezért írta Horatius, hogy könnyebb Hercules buzogányát ellopni, mint Homéroszból kölcsönözni. Aztán Cicero, Dionysios Halicarnassos és más bölcsek elveit sutba dobta egy fafejű angol esztéta a 18. században (büntetésből ide sem írom a nevét), a német romantika meg elplagizálta a "teremtő géniusz" elméletét. Ma is mindenki eredetiségről fecserészik, eltekintve talán Woody Allentől, aki azt mondta önmagáról, hogy szégyentelen tolvaj (shameless thief), aki persze a legjobbaktól lop: Bergmantól, Groucho Marxtól, Chaplintől, Buster Keatontól.

A maga szerény, de igen korlátolt módján az elméleti nyelvészet is hozzájárult a kreativitás piedesztálra emeléséhez. Az 1960-as évek közepe óta ugyanis mást se lehet olvasni erről a publikációkban, mint hogy az emberi nyelvben sok van, mi csodálatos, de a mondataink újszerűségénél nincs semmi csodálatosabb. Ezt a tézist már diákkoromban sem értettem, bár tudtam, hogy nemhogy két mondat, de még két tüsszentés sem teljesen azonos, mivel az izommozgások fiziológiai különbségei, a légáramlás aerodinamikai struktúrája, valamint a kilövelt orrváladék légtérbe kerülésének kvóciensei olyannyira eltérőek, hogy talán hiba is ezt a sokféleséget egyszerűen a tüsszentés szóval megnevezni, vö. még latin sternutatio, vietnami cái hat hoi stb. A nyelv kutatóinak egy része (köztük én is) úgy véli, hogy a mondatainkban megnyilvánuló kreativitás (beleértve még a költői nyelv mondatait is) valójában minimális, a nyelv lényegét tekintve olyan, mint egy hatalmas összerakós játék: a memóriánkban tárolt, igen eltérő méretű és bonyolultságú elemeket nem is teljesen új kombinációkban, és nem is teljesen új helyzetekben újrahasznosítjuk. Ezért az elméleti nyelvészek haragvó tekintetével dacolva, az összerakósdi (vagyis a "pucli") alapelve hatja át a nyelvet a társadalom közegében vizsgáló szociolingvisztikát, valamint a kommunikatív (van másféle!) nyelvoktatást. Az írók is tudnak erről valamit, ezért néhányan közülük egyenest a közhelyek dicséretét zengik. Márai Sándor naplójában olvasom, hogy a valóban a "köz"-ben lévő közhely tartja egyensúlyban a szellem imbolygó épületét, Jean-Paul Sartre meg Nathalie Sarraute egyik regényéhez írott híres előszavában azt fejtegeti, hogy (ha jól fordítom) "a közhely mindenkié, nekem és bennem van, mindenki jelenléte önmagamban". Egyébként egy igazi nyelvtudós, Karinthy Frigyes arra figyelmeztet, hogy tanácsos csínján bánni a banalitás kifejezéssel, mert a banalitás maga a nyelv (Naplóm: A banalitás védelme, Pesti Napló, 1928. szeptember 23.). A fenti idézetek egyébként mind azt a pofonegyszerű gondolatot plagizálják, hogy a kifejezés hétköznapiságától csak szűk korlátok között lehet eltérni (metaforákat alkalmazni stb.), mert éppen a nyelv közönségessége biztosítja az érthetőségét (Arisztotelész: Poétika, XXII, 1458ab).

Minden nyelv idiomatikus. A nyelv idiomatikus jellegén egyrészt azt értjük, hogy a szavak többé-kevésbé kötött szókapcsolatokban léteznek, amely szókötéseknek a szakmai neve kollokáció. A kollokációk zömükben nem "helyesek" vagy "helytelenek", inkább csak a természetességük mértéke tér el. Az angolban például a fast, quick, rapid jelentése egyaránt `gyors', de a `gyors autó' és a `gyors ebéd' kapcsolatban a választás kötött (fast car, quick lunch), ha viszont valakinek az érveréséről beszélünk, akkor végül is mindhárom lehetséges, de a gyakorisági mutatók igen eltérőek (fast > quick > rapid pulse). Más példa: magyarul az igényeket kielégít jó kollokáció, bár japánul inkább "válaszolnak az igényekre" (yokyu-ni kotaeru), angolul pedig a meet, suit `találkozik, megfelel', a satisfy, fulfil `kielégít' és az answer `válaszol' alkotnak erős kötést a requirements `igények' szóval, viszont a respond to gyakorisága csaknem nulla (a francia anyanyelvűek bánatára, vö. francia répondre). A magyarban a teljes siker szokásosabb kollokáció, mint a teljes kudarc, a megfelelő angol complete success és a total failure jól kollokálnak, míg a total success és a complete failure kevésbé. Az anyanyelvi beszélők élesen reagálnak arra, ha egy diskurzusban vagy szövegben tömegesen fordulnak elő gyenge kollokációk, de még akkor is "rossznak", "idegenszerűnek" minősítenek egy szöveget, ha a szókapcsolatok a szokásostól csak kevéssé térnek el. A nyelv idiomatikussága másrészt azt jelenti, hogy a nyelv élő mondatai szinte mind helyzetmondatok (jól meghatározható a helyzet, amelyben elhangozhatnak), vagyis egy adott helyzetben és nyelvben korlátozott a kifejezések közötti választás lehetősége. Hová lesz a menés, kedves uram? - kérdezte egykor reggelente szomszédom, a kedves Angyal úr. Nem azt kérdezte, hogy Merre tartasz, uram? (mert ilyet inkább csak Péter kérdezhet a feltámadott Jézustól), de nem is azt, hogy Hová, hová? -- mert az megint egy más helyzet, ugye. Ez a három mondat ugyanazt jelenti (vö. latin Quo vadis?), ugyanakkor a nyelvtudásunknak alapvető része az, hogy tudjuk: teljesen mást jelentenek.

A helyzethez való kötés azzal is jár, hogy minden nyelvi elem (mondat, szerkezet, szó) sajátos asszociációk sorát indítja meg. Az elnökválasztás előtt jelent meg például egy lap Mitt Romney fényképével, fölötte a szalagcím: What would Romney do? (`Mit csinálna Romney?') Az ártatlannak látszó cím ironikus, mert a közvetlen jelentésen túl a beszélők zömében felidézi az 1980-as évektől osztódással szaporodó tévéevangelistákat, de főként a WWJD feliratú karkötőket (a What would Jesus do? rövidítése), amelyekre a hívő ember tetszőleges élethelyzetben csak rápillant, s már tudja is, mi a teendő. Tessék kipróbálni: ha a számítógép keresőjébe beírjuk a what would szavakat, akkor a Jesus szó jelenik meg mint az egyik leggyakoribb lehetséges folytatás. Sapienti sat.

Neked ajánljuk