Cseresnyési László: Nyelv és neurózis

Hübrisz és gyűlöletbeszéd

Egotrip

A gyűlölet... az erőszak érzelmi előkészítése. (30/1992. [V. 26.] AB-határozat) Mint talán közismert, 2012. április 3-án Baráth Zsolt képviselő (Jobbik) rövid felszólalásban emlékezett meg a magyar Országgyűlésben Solymosi Eszter halálának évfordulójáról.

Rámutatott, hogy a "kis libapásztorleány" meggyilkolása mérföldkő volt Magyarország történetében, mert ekkor rendült meg a föld a magyar állam és jogszolgáltatás alatt: ekkortól figyelhetjük meg az új világrend hatalmának fokozódó érvényesülését hazánkban. A zsidóság és az ország vezetése úgymond érintett volt az ügyben, de a bíró külső kényszer alatt, "a világ és hazánk gazdaságát már akkor is kézben tartó körök" nyomására kénytelen volt kihirdetni a felmentő ítéletet. Arról a roppant nemzetközi összeesküvésről van itt szó tehát, amely mindmáig gátolja a magyar nemzet újjászületését, és a honatya szerint megbéklyózza még a független magyar bíróságot és az igazságszolgáltatást is.

Baráth képviselő úr ez utóbbi állítását azonban az események mintha nem teljesen igazolnák. Felszólalása nyomán egyesek hunczfutot rikoltottak ugyan, a honatya képviselői mandátumának visszaadását követelték, sőt még jogi eljárást is kezdeményeztek: az igazság azonban újfent diadalmaskodott. Dr. Kenyeres Attila vezető ügyész szakértői véleménye szerint ugyanis: "Gyűlöletre az uszít, aki másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel. Annak ellenére azonban, hogy Baráth Zsolt beszéde a zsidóságot sértő és megbélyegző kijelentéseket tett, a véleménynyilvánítás kereteit nem lépte túl, hiszen a felszólalás semmilyen erőszakos magatartásra nem hív fel, aktív, tevékeny gyűlölet kiváltására ezért nem alkalmas." Ennek az ügyészi diktumnak alapján nem állítható az, hogy a magyar igazságszolgáltatás manapság is úgy táncolna, ahogy a nemzetközi judeoplutokrata lobbi fütyöl. Magyarországon az uszítás, a gyűlöletbeszéd kategóriájában nincsenek elmarasztaló ítéletek, mert törvényeink invenciózus és dinamikus értelmezése lehetővé teszi azt, hogy nem kell egy magyar állampolgárt vagy honatyát antiszemita önkifejezésében durván korlátozni. A magyar konzervatív jogászelit ugyanis létrehozta "a nem tevékeny gyűlölet elméletét" - ami van olyan szellemes találmány, mint a zajtalan gyufa, a golyóstoll vagy a sorvető gép. És nem számít, ha megcsócsál és kiköp minket, magyarokat ez a finnyáskodó, pipogya Európa.

Vannak olyan országok, mint az USA, ahol nem szokás gyűlöletbeszédpert indítani (két sajátos típustól eltekintve), mert az első számú alkotmánymódosítás (First Amendment) nyomán a bírói gyakorlat olyan tágan értelmezi a szólásszabadság fogalmát, hogy a kudarc szinte garantált. Vannak olyan országok, mint például Finnország, ahol éppen most folyik éles vita arról, hogy miként lehet a szólásszabadság csorbítása nélkül szankcionálni az uszító, rágalmazó és az emberi méltóságot sértő diskurzust. Azonban az "aktív gyűlölet" (tettlegesség?) kiváltásának valószínűségére (mint a gyűlöletbeszéd, izgatás, uszítás jogi fogalmának kritériumára) sehol semmilyen utalás nincs: ez jogi hungarikum. A skandináv országok ide vonatkozó törvényeinek kulcsszavai magyarul: fenyegetés, megfélemlítés, sértés, megalázás (Dánia); gyűlölet, üldözés, megvetés (Norvégia); sértés, fenyegetés (Svédország); rágalmazás, kigúnyolás, sértés stb. (Izland). A német Btk. (130. §), illetve a holland (137. §), továbbá a hatályos francia és belga törvények sem tartalmaznak ilyen kitételt: az első modern francia jogi szabályozás (1881) volt egyébként több európai államban a közösség, illetve felekezet elleni izgatásra, uszításra vonatkozó törvények mintája, vö. még a kanadai (CCC 318, 319, 320) szövegét. A sort még lehetne folytatni, de nem érdemes, mert a konklúzió már ennyiből is világosan látható. A különböző országok törvényhozói tudják, hogy definiálhatatlan, tehát szamárság "a nem tevékeny gyűlölet" fogalma, s nyilván félnek attól, hogy ha ilyen zagyvaságokkal traktálnák az állampolgárokat, akkor azok esetleg méltatlanul bánnának velük: érdemeik elismerése mellett kényszernyugdíjaznák őket.

Kelet-Európa törzsi társadalmaiban azonban a potentátok és vezetők nem vonhatók kérdőre, az érvelést pedig a tekintély helyettesíti. A státusz, illetve a "nagy embernek" automatikusan tulajdonított (szakmai) kompetencia elegendő arra, hogy a legostobább vélemény és a legpimaszabb vezetői magatartás is elfogadhatónak minősüljön. A régi görögségben az istenek haragját és büntetését váltotta ki a hübrisz, mint mondjuk Hektór holttestének meggyalázása, vagy a kérők gátlástalan viselkedése Odüsszeusz házában. A potentátok és szakemberek hübrisze azonban a mi törzsi viszonyaik között legfeljebb némi fejcsóválást vált ki. Nálunk az erő biztonságának érzetében, a tét hiányában teheti a mindenkori csókos elit azt, amit tesz. A hübrisz a hatalom jele. Mi történik például, ha az igazságügy-miniszter egy konkrét ítélet kapcsán nyomást gyakorol a Kúria elnökére, úgymond tekintettel a "társadalmi felháborodásra"? Semmi. Fittyet hányt ugyan az alaptörvényben rögzített bírói függetlenségre, meg arra az alapelvre, hogy éppen a közhangulat az, amire a bírónak a döntése során nem szabad tekintettel lennie. Mikor a dolog kipattan, akkor a miniszter ahelyett, hogy hallgatna, hamut szórna a fejére, avagy lemondana, inkább erkölcsi kötelességét emlegetve erősítgeti, hogy miért is járt el ő helyesen.

De miben áll a magyar konzervatív jogászelit hübrisze? A konkrét esetben dr. Kenyeres Attila vezető ügyésznek a Baráth-ügyben hozott 2012. április 16-i arcátlan, egyben az embereket cserben hagyó döntése egyrészt azt a hamis állítást tartalmazza, hogy Baráth képviselő rágalmazó felszólalása nem alkalmas arra, "hogy a szenvedélyeket felszítsa, a társadalmi rendet és békét sértse", azaz nem minősül gyűlöletre uszításnak. Úgy gondolná talán a vezető ügyész úr, hogy a magyar nép közömbös marad, amikor a tudomására hozzák, hogy a nemzetnek ellenségei vannak? Azt hiszi talán, hogy nincsenek itt bátor hazafiak? A hübrisz abban is megnyilvánul, hogy a vezető ügyész úr azt állítja, hogy szakmai döntésében az általa hivatkozott alkotmánybírósági határozatokkal és a Legfelsőbb Bíróság döntéseivel összhangban járt el. Valójában például az egyébként az interneten is elérhető 30/1992. (V. 26.) AB-határozat szövegének nyelvi elemzése azt mutatja, hogy ilyesmiről szó sincs: a határozat ilyen értelmezése egyoldalú, tendenciózus és hamis. Dr. Kenyeres Attila vezető ügyész úr munkássága valójában valami egészen mással van összhangban: azzal, amit előző írásomban a magyar rendőri és bírói szerveknek a gyűlöletbeszéd ügyében való "sunyi lavírozásának" bátorkodtam nevezni.

Nos, ha már a "mérföldköveknél" tartunk (amit Baráth Zsolt honatya említett remek felszólalásában), akkor a kenyeresi döntés az igazi mérföldkő. Egyértelmű jelzése annak, hogy a "Ria-ria-Hungáriá"-t és az "eccerűen semmik vagytok, hej"-t üvöltöző, hazafias lelátói elemeknek immár nem kell tartaniuk attól, hogy támasz nélkül maradnak. Mi viszont, akik valahogy a másik parton rekedtünk, jobban tesszük, ha megszívleljük Baráth képviselő úr szavait: "...egyedül maradtunk mi is, és itt az ideje, hogy kiálljunk magunkért."

Figyelmébe ajánljuk