Ma úgy szokás ezt megfogalmazni, hogy a kommunikáció egyrészt az információcserének, másrészt pedig a beszélő identitásjelzésének és a hallgató befolyásolásának az eszköze. Azonban sem a grúz, sem a görög tudós nem igazított el minket ezen összetevők keverési arányának a kérdésében. Pedig ez vélhetően fontos lenne, hiszen a nagyfröccs és a hosszúlépés közé is az húz markáns határvonalat, hogy a hosszúlépésben kétharmados többségben van a szóda, azaz bármit megtehet a borral. Ez az analógia persze csak akkor válik érdekessé, ha belátjuk, hogy a kétharmados többségi állapot megfordulása (szaknyelven: nagyfröccs) sem jelenti azt, hogy a bor íze dominálna, lett légyen az bár egy 1899-es évjáratú La Cave d'Hugo. A magyar kommunikáció nagy törvénye éppen ez: sajátos diskurzusban túlsúlyba kerülhetnek ugyan az igazság- és hírértékekkel bíró kijelentések (például egy kémiai szakcikkben vagy a porszívónk használati utasításában), de a beszédhelyzetek zömében a rituális és szimbolikus jelentések, az identitásjelző és befolyásoló jellegű elemek rendszerint felülírják az igazság és a helyes érvelés kritériumait. A politikai kommunikáció pedig eleve az érzelmekre és csoportkötődésekre alapozó diskurzus: az igaz és a hamis kettőssége szerinti értelmezés fel se merül. Belátható, hogy egy politikai szónoklat puszta beszédrítus, amelynek célja egyszerűen csak a kapcsolat és identitás erősítése.
Jó példa erre a Jobbik szónokának a Horthy-emlékmenet során tartott felejthetetlen beszéde (2009. november 22.), amelyben többek közt ez is elhangzott: "Egy zsidó barátom, Petró János volt az, aki Horthy Miklós iránt érzett hálája jeléül fehér lovát felajánlotta erre a felvonulásra. Zsidó hitének hangsúlyozása azért fontos, mert Horthyt éppen az antiszemitizmus, pontosabban a zsidóellenesség vádjával bélyegezték meg. Pedig ennek a vádnak épp az ellenkezője az igaz." A hallgatóságból talán senki nem akarta megismerni Petró Jánost (bár volt, aki elhitte, hogy létezik ez a személy), nem akarta megérinteni a kaftánját, meghuzigálni a pajeszát, megkérdezni, hogy mióta van baráti nexusban a szónokkal. A politikai beszéd ugyanis szimbolikus aktus, funkciója itt sem volt több, mint annak a toleranciának és szeretetnek a tudatosítása, amely a Jobbikot azóta is jellemzi. A műfaj szabályai kizárták azt is, hogy a szónok olyan témák felé bitangoljon el, mint hogy miért öt hónappal a Szálasi-puccs előtt kezdődött meg a magyar zsidók deportálása az auschwitz-birkenaui táborba, hogy Horthy mit is írt Teleki Pálnak 1940. október 14-én a saját antiszemitizmusáról, hogy miért írt alá bizonyos törvényeket stb. Azon a tényen mindazonáltal el lehetne gondolkodni, hogy a valóság iránt érdeklődő kollégáikat "történelemhamisítással" vádoló jobboldali történészek hada miként akadályozza a valósággal való "németes" szembenézést és a múlton való túllépést, vö. például Tőkéczki László munkássága (vagy Koltay Gábor filmje, a Horthy, a kormányzó). A 750 ezer magyar zsidóval való össznépi szolidaritás mítoszának gerjesztése kizárja azt is, hogy illő szó essék azokról a (keresztény) magyarokról, akik nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy mintegy 30 ezer zsidó honfitársukat rejtegették. Itt és most fintorogni és a francia példát felemlíteni persze lehet, de nem csekély ez a szám egy több évtizeden át szisztematikusan félrevezetett, faji eszmékkel bolondított nép esetében, különösen a politikai és egyházi elit árulása után. Tehát amellett, hogy a jobboldali történészeink ma folytatják a magyar tömegek butításának ősi hagyományát, belegázolnak valamibe, amire büszkének is lehet lenni.
Mint láthatjuk, a mai magyar politikai elit választott: letette voksát a mitologizáló történelemszemlélet mellé, amely döntés tökéletes harmóniában van a tekintélyelvű, csoportazonosság által motivált politizálás gyakorlatával. Égető szükség is van erre a mitológiára, mert az elmúlt két év során a válság kezelése és a megelőző nyolc év súlyos hibáinak kijavítása, az átgondolt és pragmatikus gazdaságpolitika eleddig nem körvonalazódik. Az emberek pedig egyre türelmetlenebbek, függetlenül attól, hogy hányszor és mekkorákat hibázik a vezetés. Bár a gulyásnacionalizmus harsány és látványos elemei, a nemzeti és keresztény identitás sulykolása hosszú távon nem terelheti el a majdani választók figyelmét arról, hogy a havi fizetésükből hány deka téliszalámit tudnának venni a gyereknek, de a kormányzati sasszék arra mindenesetre alkalmasak, hogy egy kis időt nyerjenek vele. A gyenge és megújulni képtelen baloldal, valamint a szabad szemmel alig látható liberális oldal ideológiai tere helyett egyébként is az erős szélsőjobb választóinak irányába kell utat törni: még akkor is, ha az ezzel járó gyakorlat sokakat bánt, illetve a történelmi tények elferdítésén alapul.
Ezért kell ikonikus figurává tenni Horthyt, ezért lesz Wass Albert és Nyirő szimbolikusan a mi emberünk, és ezért emelik most vissza a néptudalom panteonjába a savonarolai kvalitásokkal bíró Prohászka Ottokár püspököt, akinek Az én antiszemitizmusom c. ejakuláció-gyűjteménye a Gede Testvéreknél jelent meg 2003-ban (magánkönyvtáram ékessége). Naivitás azt hinni, hogy a politika első vonalában lévőknek mi bármi olyat is tudnánk mondani, amit ők ne tudnának már réges-rég ezekről a személyekről. A hatalom egyik célja feltétlenül az, hogy demonstrálja: akármik is legyenek az ún. "tények", azt mi mondjuk meg, hogy miként kell ezeket értékelni - a nép pedig mögöttünk áll, mert szeret minket. És ez így is van, hiszen már a második vonalban serénykedő elkötelezettek sem vádolhatók meg azzal, hogy gondolkodnának és tájékozódni próbálnának: a hatalmas szeretet és az akolmeleg vonzása mozgatja őket. Ha pedig egyébként a jó oldalon állunk, nem érdekes egy-egy kis baki: Szentesi Zöldi László, a Magyar Hírlap kolosszális publicistája például Elie Wiesel irodalmi [!] Nobel-díjáról értekezett, nem is beszélve egy kedves nemzeti kommentelőről, aki kereken kimondta, hogy ő bizony mindig idegbajt kap ettől a nőtől [!]. Az interneten elérhető folyóirataink kommentelőinek véleménye és stílusa nem a magyar közgondolkodás állapotát tükröző reprezentatív minta, de nagy ostobaság lenne azt képzelni, hogy a kommentelők véleményeinek intellektuális színvonala, előítéletessége és érzelmi kitörései semmit sem tükröznek abból, ahogy ma a magyarok véleményt formálnak, pontosabban: ahogyan gondolati és érzelmi közösséget választanak.
Bizakodásra egyelőre nincs okunk, bár lehet, hogy a nagy német bölcselőnek van igaza, aki szerint a tévhitek, előítéletek és őrültségek az "ész cselének" (List der Vernunft) puszta eszközei, vagyis részben a nyilvánvaló őrültségek felismerése vezet el majd a pozitív végkifejlethez: csak idő kérdése az, hogy a világszellem felismerje és megvalósítsa önmagát. Kedves Georg Wilhelm Friedrich, én diákkorom óta rajongok érted, de most hadd figyelmeztesselek, hogy már egy picit azért késésben vagyunk.
