Szabó Sz. Csaba

Ha egy hetven feletti fehér férfi vérfagyasztó tigrisüvöltéssel adja tudtunkra, hogy igazán semmi, de semmi szüksége orvosra, miközben hasonló korú kollégái mindezt szélvészgyors garázspunkkal és gyomorban bugyborékoló szaxofonnal hangsúlyozzák, akkor jó eséllyel érdemes hinni neki.

Talán érdemes mindjárt a leg­elején tisztázni, hogy a Sleater-Kinney soha nem volt esszenciális riot grrrl-zenekar.

Az idén hatvankilenc éves Bryan Ferry már ötödik évtizede játssza azt, hogy egy megelevenedett Evelyn Waugh-regényalak, esetleg valamelyik megjegyezhetetlen nevű szereplő a Forsyte sagából.

Mindenki kedvenc ősbölényének, az idén már százhúsz éves, ám továbbra is imponáló munkatempóban dolgozó Neil Youngnak ez már nagyjából a kétszázötvenedik nagylemeze.

Az Interpol papíron kifejezetten ellenszenves zenekarnak tűnik: Paul Banks alighanem a cukrászdában is olyan megrázóan drámai hangon rendel moszkauert, mintha a világ összes problémája épp az ő homlokára szántana mély árkokat, Daniel Kessler pedig talán el sem tudja képzelni, hogy egyébként melankolikus stadioncsilingelés nélkül is el lehet kezdeni egy popszámot.