Igen, a tagok valóban különféle dühös-radikálbalos-feminista-harcos leszbikus punkzenekarokból jöttek össze (noha zeneileg azok is inkább a műfaj szofisztikáltabb, barátságosabb arcát képviselték), ám egyrészt ez már a hullám lecsengésének idején, a kilencvenes évek közepén történt, másrészt pedig a zenekarban mindig nagyobb hangsúly került a gyilkos, szemérmetlenül fülbemászó refrénekre, mint az elvisított politikai szlogenekre – na, nem mintha az utóbbival bármi baj lenne, sőt. Viszont így igazán nem kell protest testszőrzetet növesztő genderológusnak lenni ahhoz, hogy az ember azonosulni tudjon a trió új hullámosan energikus, ám ízig-vérig kilencvenes évekbeli poppunkjával.
A Sleater-Kinney bő tízévnyi működés és hét nagylemez (ha csak egyet hallgatnánk meg, legyen az a 97-es Dig Me Out) után oszlott fel. Corin Tucker (ének-gitár) ezután szólóprojektjével és két kiskorú gyermekével foglalkozott, Carrie Brownstein (másik ének-másik gitár) és a Sleater-Kinney mellett-előtt-után ezer helyen doboló Janet Weiss pedig megalakította a rövid életű, Wild Flag nevű veterán csajpunkszupergruppot, amellyel egy egészen remek nagylemezig jutottak. A pontosan tíz év szünet után megjelent új nagylemezről azért lehetett sejteni, hogy nem lesz rossz, egyrészt azért, mert a Sleater-Kinney gyakorlatilag egész karrierje során ugyanazt csinálta (és hát ez soha nem volt rossz), másrészt pedig a Wild Flag-lemez is látványosan megmutatta, hogy ez a műfaj kicsit megfontoltabb tempóval és dühvel még negyvenen túli lányoknak-asszonyoknak is pompásan tud állni. Viszont arra talán kevesen mertek volna fogadni, hogy a pengeéles riffekre, kérlelhetetlen dobolásra és felváltva, valamint egyszerre kiabáló csajokra hangszerelt No Cities olyan elsöprő, olyan magától értetődő slágerparádé lesz, hogy ennek hallatán még talán Pálffy István is azonnal húzná a cipőjét, hogy önként induljon megdönteni a heteronormatív patriarchátust vagy mit – pedig ez a helyzet.
Sub Pop, 2015
