Koncert

Kicsit pocakos

A Viet Cong Budapesten

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. október 3.

Zene

A klasszikus lemezgyűjtemény-posztpunkot játszó kanadai Viet Cong a jó ízlésű és manapság alighanem kissé tanácstalan harmincasokat szólítja meg, jó érzékkel. Azokat, akik már nem annyira szívesen mennének le egy szakadt pinceklubnyi huszonéves punk-rocker közé szombat este, de nem is érzik úgy, hogy ezért nekik feltétlenül menő, fura hiphopot vagy tenyérbemászóan deklamáló énekes-dalszerzőket kellene hallgatniuk a jövőben. Vagy pláne nem valami fékezett habzású sörreklám-stadionrockot. Meg egyébként is: létezik még egyáltalán az Interpol? Vagy, mit tudom én, a Broken Social Scene?

Péntek este pedig úgy tűnt, hogy valóban komoly igény mutatkozik az ilyesmire még Budapesten is. Noha a Viet Cong idén januárban megjelent bemutatkozó lemeze szép köröket futott a szaksajtóban, és az igazán elkötelezettek ismerhették a frontember és a dobos korábbi zenekarát, az újpszichedelikus Womant is, azért arra nem mertem volna fogadni, hogy bár szellősen, de azért szépen megtelik a hajó, mi több, az egész este afféle komoly társasági eseménnyé növi ki magát – pedig így történt. A zenekar a popzene talán legszebb, sokszor, sok helyütt megidézett korszakát veszi kiindulópontnak, és bár olyan messzire nem jut vele, azért az atmoszférateremtő erőt, a dalszerzői vénát és a hangszerelői tehetséget lehet dicsérni, manapság pedig már ez is valami. A Killing Joke fémes csattogása, a Gang of Four izgága feszessége vagy az Echo & The Bunnymen baljóslatú emelkedettsége egyaránt beugorhatnak a lemez hallatán, meg persze a korszak olyan külön utas zenekarai, mint a Wire meg a Fall. Nincs is ezzel semmi gond, ahogy azzal se, ha éppen az Interpolt halljuk bele a dalokba, vagy az arcszőrzetben és nagy érzelmekben egyaránt bővelkedő ún. „kanadai indie” elmúlt tíz-egynéhány évének vezető zenekarait. A Viet Cong tagjai ráadásul tisztességesen képesek is eljátszani a saját dalaikat, szépen torzulnak a gitárok, finoman rétegződnek a szintik, a slágeres részeket lehet énekelni, az elszállósak meg, hát, elszállnak, az új hullámos poszter­srác külsejű, a koncert nagy részében félmeztelen dobos pedig olyan lendülettel üt, hogy öröm nézni, úgyhogy tényleg lenne miért lelkesedni. Kicsit unalmas meg tét nélküli az egész, persze, de hát istenem, ilyen érzés harmincasnak lenni.

Ami már kevésbé tolerálható, az az énekes-basszusgitáros Matt Flegel, aki egyrészt annyi karizmával bír, mint egy cintányéros majom, másfelől az őszinte, rekedtes kiabálása sem tesz túl jót a daloknak. Ráadásul a zenészei is olyan sótlan, unalmas alakok (a már említett dobos kivételével), hogy én például nagyjából a koncert háromnegyedénél vettem észre, hogy nem egy, hanem két gitáros van. És akkor a rockzene most, 2015-ben tényleg az, hogy rokonszenves, kicsit kopaszodó, kicsit pocakos srácok mutogatják a színvonalas lemezgyűjteményüket rokonszenves, kicsit kopaszodó, kicsit pocakos srácoknak? Mert jó dalok, jó ízlés ide vagy oda, ez azért elég szomorú.

A38, augusztus 28.

Neked ajánljuk