Koncert

Kicsit pocakos

A Viet Cong Budapesten

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. október 3.

Zene

A klasszikus lemezgyűjtemény-posztpunkot játszó kanadai Viet Cong a jó ízlésű és manapság alighanem kissé tanácstalan harmincasokat szólítja meg, jó érzékkel. Azokat, akik már nem annyira szívesen mennének le egy szakadt pinceklubnyi huszonéves punk-rocker közé szombat este, de nem is érzik úgy, hogy ezért nekik feltétlenül menő, fura hiphopot vagy tenyérbemászóan deklamáló énekes-dalszerzőket kellene hallgatniuk a jövőben. Vagy pláne nem valami fékezett habzású sörreklám-stadionrockot. Meg egyébként is: létezik még egyáltalán az Interpol? Vagy, mit tudom én, a Broken Social Scene?

Péntek este pedig úgy tűnt, hogy valóban komoly igény mutatkozik az ilyesmire még Budapesten is. Noha a Viet Cong idén januárban megjelent bemutatkozó lemeze szép köröket futott a szaksajtóban, és az igazán elkötelezettek ismerhették a frontember és a dobos korábbi zenekarát, az újpszichedelikus Womant is, azért arra nem mertem volna fogadni, hogy bár szellősen, de azért szépen megtelik a hajó, mi több, az egész este afféle komoly társasági eseménnyé növi ki magát – pedig így történt. A zenekar a popzene talán legszebb, sokszor, sok helyütt megidézett korszakát veszi kiindulópontnak, és bár olyan messzire nem jut vele, azért az atmoszférateremtő erőt, a dalszerzői vénát és a hangszerelői tehetséget lehet dicsérni, manapság pedig már ez is valami. A Killing Joke fémes csattogása, a Gang of Four izgága feszessége vagy az Echo & The Bunnymen baljóslatú emelkedettsége egyaránt beugorhatnak a lemez hallatán, meg persze a korszak olyan külön utas zenekarai, mint a Wire meg a Fall. Nincs is ezzel semmi gond, ahogy azzal se, ha éppen az Interpolt halljuk bele a dalokba, vagy az arcszőrzetben és nagy érzelmekben egyaránt bővelkedő ún. „kanadai indie” elmúlt tíz-egynéhány évének vezető zenekarait. A Viet Cong tagjai ráadásul tisztességesen képesek is eljátszani a saját dalaikat, szépen torzulnak a gitárok, finoman rétegződnek a szintik, a slágeres részeket lehet énekelni, az elszállósak meg, hát, elszállnak, az új hullámos poszter­srác külsejű, a koncert nagy részében félmeztelen dobos pedig olyan lendülettel üt, hogy öröm nézni, úgyhogy tényleg lenne miért lelkesedni. Kicsit unalmas meg tét nélküli az egész, persze, de hát istenem, ilyen érzés harmincasnak lenni.

Ami már kevésbé tolerálható, az az énekes-basszusgitáros Matt Flegel, aki egyrészt annyi karizmával bír, mint egy cintányéros majom, másfelől az őszinte, rekedtes kiabálása sem tesz túl jót a daloknak. Ráadásul a zenészei is olyan sótlan, unalmas alakok (a már említett dobos kivételével), hogy én például nagyjából a koncert háromnegyedénél vettem észre, hogy nem egy, hanem két gitáros van. És akkor a rockzene most, 2015-ben tényleg az, hogy rokonszenves, kicsit kopaszodó, kicsit pocakos srácok mutogatják a színvonalas lemezgyűjteményüket rokonszenves, kicsit kopaszodó, kicsit pocakos srácoknak? Mert jó dalok, jó ízlés ide vagy oda, ez azért elég szomorú.

A38, augusztus 28.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.