A New York-i Hunter Hunt-Hendrix okos, angyalarcú fiú, aki filozófiát tanult a Columbián, és még harmincévesen is úgy fest, mintha éppen most lépett volna ki az 1996-os Hanson zenekarból. Ezek után talán meglepő lehet, hogy Hunt-Hendrix az elmúlt pár év egyik legvitatottabb black metal zenekarának, a Liturgynak a vezetője, dalszerzője és főideológusa is egyben. Utóbbit (mármint az ideológiát) egyébként érdemes komolyan venni, bár igazán nem hibáztatunk senkit, ha éppen nincs kedve leülni egy szabadon választott Liturgy-interjú vagy végeláthatatlan Hunt-Hendrix-esszé elé egy szótárral, hogy aztán apokaliptikus humanizmusról, transzcendens black metalról meg ki tudja, miféle hajmeresztő ostobaságokról tudjon meg fantasztikus részleteket.
A Liturgy 2011-es második nagylemezével, az Aesthethicával került fel a radarra, a világ pedig elkezdhetett barátkozni a „hipster black metal” műfajjal, amelyben már nem filctollal kifestett norvég futóbolondok tremolóztak szegecses alkarvédőben a gitáron, hanem művészi hajlamú, cuki amerikai srácok. Hogy most akkor az új lemez mennyire black metal, illetve az-e egyáltalán, a megfelelő felvarrók és kredibilitás hiányában nem fogjuk tudni eldönteni, az viszont biztos, hogy legtöbbször azért nagyjából annak hangzik – még ha az Under The Sign of The Black Markkal azért csak bajosan lehetne összekeverni. Igaz, itt az akár tradicionálisnak is nevezhető gitár- és dobjáték mellett-alatt-fölött van még kábé hatszáz sáv mindenféle izé: fúvósok, szintik, csilingelés, skótduda, dobgépek, zajok és miegyebek, amelyek valamiféle puha és eksztatikus ambientes-neofolkos-posztrockos-new age-es masszával vonják be a produkciót. Amúgy nem is lenne ez olyan rossz, ha a dalok átlaghosszúságát sikerült volna öt perc alatt tartani, ha Hunt-Hendrix nem énekelne ennyire tolakodó modorban, és ha sikerült volna ebben a közel egy órában legalább egy darab épkézláb riffet elrejteni.
Thrill Jockey, 2015
alá
