Lemez

Sufjan Stevens: Carrie & Lowell

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. június 14.

Zene

Az idén negyvenéves Sufjan Stevens meglehetősen sármos pasi Michiganből, aki óvatosan ritkuló hajával és szívdöglesztő borostájával leginkább török szappanoperasztárokat idéz, és aki mellesleg az elmúlt tíz-egynéhány év egyik legnépszerűbb és legünnepeltebb énekes-dalszerzője. Stevens még arról is híres, hogy ő volt az, aki nem írt az USA ötven tagállamáról külön sorlemezt, és ebben a tekintetben bizonyára egyedülálló a világon. Csinált viszont szép, néhol csendeskés, másszor ízlésesen monumentális és itt-ott majdnem felkavaró kamarapopos és folkos lemezeket, amelyekből kiderülhetett, hogy jó dalszerző, nagyszerű hangszerelő, meg egyébként is, afféle igazi öntörvényű figura, aki nagyszabású konceptalbumokon át keresi Amerikát, Istent – vagy az ufókat Illinois-ban. Legutóbbi rendes nagylemeze, az öt évvel ezelőtti, elektronikus, art-popos Age of Adz pedig már-már azt sugallta, hogy a művész úr, ha nem vigyáz, inkább a mindünkben ott élő Radioheadet fogja megtalálni hamarosan.

Na, ehhez képest a Carrie & Lowell maga az énekes-dalszerzői indiszkréció csúcsteljesítménye. A lemez intim, bendzsós-americanás, lecsupaszított hangszerelése, a roncsolódott családi borítófotó, az albumhoz kapcsolódó nagyon hétköznapi történetek a ritkán látott anyáról és a szemcsés, elmosódott oregoni nyarakról mind nagyon direkt eszközök, amelyek azt jelzik, hogy itt valami rendkívül személyes és rendkívül szívszaggató dolog történik. Ennek ellenére Stevens nem akarja a hallgatót összekenni a senkit nem érdeklő privát nyomorával, és nem is invitál kertvárosi katasztrófaturistáskodásra, mint sok tehetségtelen kollégája. Ez itt már simán a legnagyobbak, a Lou Barlow-k, az Elliott Smithsszek és a Mark Ko­ze­lekek pályája. Csodaszép album, amelyen nyoma sincs érzelgősségnek, katarzist jelző buta gesztusoknak és öntetszelgő nyafogásnak. Mértékletes, átélhető, erős, és van benne szív.

 

Asthmatic Kitty, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.