Az idén negyvenéves Sufjan Stevens meglehetősen sármos pasi Michiganből, aki óvatosan ritkuló hajával és szívdöglesztő borostájával leginkább török szappanoperasztárokat idéz, és aki mellesleg az elmúlt tíz-egynéhány év egyik legnépszerűbb és legünnepeltebb énekes-dalszerzője. Stevens még arról is híres, hogy ő volt az, aki nem írt az USA ötven tagállamáról külön sorlemezt, és ebben a tekintetben bizonyára egyedülálló a világon. Csinált viszont szép, néhol csendeskés, másszor ízlésesen monumentális és itt-ott majdnem felkavaró kamarapopos és folkos lemezeket, amelyekből kiderülhetett, hogy jó dalszerző, nagyszerű hangszerelő, meg egyébként is, afféle igazi öntörvényű figura, aki nagyszabású konceptalbumokon át keresi Amerikát, Istent – vagy az ufókat Illinois-ban. Legutóbbi rendes nagylemeze, az öt évvel ezelőtti, elektronikus, art-popos Age of Adz pedig már-már azt sugallta, hogy a művész úr, ha nem vigyáz, inkább a mindünkben ott élő Radioheadet fogja megtalálni hamarosan.
Na, ehhez képest a Carrie & Lowell maga az énekes-dalszerzői indiszkréció csúcsteljesítménye. A lemez intim, bendzsós-americanás, lecsupaszított hangszerelése, a roncsolódott családi borítófotó, az albumhoz kapcsolódó nagyon hétköznapi történetek a ritkán látott anyáról és a szemcsés, elmosódott oregoni nyarakról mind nagyon direkt eszközök, amelyek azt jelzik, hogy itt valami rendkívül személyes és rendkívül szívszaggató dolog történik. Ennek ellenére Stevens nem akarja a hallgatót összekenni a senkit nem érdeklő privát nyomorával, és nem is invitál kertvárosi katasztrófaturistáskodásra, mint sok tehetségtelen kollégája. Ez itt már simán a legnagyobbak, a Lou Barlow-k, az Elliott Smithsszek és a Mark Kozelekek pályája. Csodaszép album, amelyen nyoma sincs érzelgősségnek, katarzist jelző buta gesztusoknak és öntetszelgő nyafogásnak. Mértékletes, átélhető, erős, és van benne szív.
Asthmatic Kitty, 2015
