Lemez

Jim O’Rourke: Simple Songs

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. július 18.

Zene

A vadregényes tokiói visszavonultságban élő és alkotó Jim O’Rourke-nak van az egyik legirigylésreméltóbb munkája a világon: ő az az ember, aki gyakorlatilag minden kedvenc lemezünkön szerepel. De tényleg, ezt az enigmatikus művészt valójában ezer helyről lehet ismerni; elsősorban megbízható háttéremberként, aki számos zenekarral és előadóval dolgozott már vendég- és kevésbé vendégzenészként, producerként és hangszerelőként a Sonic Youth-tól Joanna Newsomon át a Stereolabig, a boldog kevesek pedig alighanem valamelyik szóló­lemezébe is belefutottak már. Bár
a teljes életművet letapogatni vég­telen türelmű és jó tűrőképességű embert kíván, egyrészt az anyag mennyisége, másrészt pedig a műfajbéli hajtűkanyarok (van itt minden a kulturált popzenétől az experimentális elektronikán át a dzsesszig és tovább) okán, azért megpróbálni mindenképpen érdemes. Hiszen kinek ne tetszene, mondjuk, a 2001-es Insignificance?

Vagy akár ez az új. A japán kísérőzenészekkel rögzített, gyönyörűen meghangszerelt, rafinált szoftrock dalokat tartalmazó Simple Songs a hetvenes évek stúdióvarázsló zenész-producereinek és kontrollmá­niás énekes-dalszerzőinek világába repít vissza, amikor korlátlan mértékben állt rendelkezésre a drága stúdióidő, a Harry Nilssonoknak és Steely Daneknek még koncertezniük sem kellett, a 10CC tagjai pedig simán megtehették, hogy egyrészt úgy nézzenek ki, mint a sarki csemegepultos, másrészt radikális, mégis fülbemászó popszámokkal ostromolják a slágerlistákat. Daryl Hall közös lemezt adott ki Robert Frippel, Cat Stevens áttért az iszlámra, Todd Rundgren meg aztán végképp azt csinált, amit akart. Hát, ilyen őrült világ volt ez akkoriban – hol van ehhez képest a punk?! A Simple Songs legnagyobb erénye pedig pont ez: megmutatja, hogy az igényes stúdiószoftrock – hát még, ha van benne egy kis diszkrét csavar – 2015-ben is úgy tud megszólalni, mintha egy másik dimenzióból szűrődne át.

Drag City, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Köszönjük meg a Fidesznek a sok-sok leleplezést!

A Fidesz számára úgy kell a titkos terveket szövő ellenség leleplezése, mint a levegő: egyszerre mutat rá az ellenség vélt szándékaira, és tereli el a figyelmet önmaga alkalmatlanságáról. De hogyan lehet leleplezni hetente valamit, amit már mindenki tud? Hányféle leleplezés van? És hogy jön ide a konyhában ügyködő Magyar Péter? Ezt fejtettük meg.

Nemcsak költségvetési biztost, hanem ÁSZ-vizsgálatot és büntetést is kapott Orosháza

Nincs elég baja Békés megye egykor virágzó ipari centrumának, Orosházának, amhova nemrégiben költségvetési biztost neveztek ki. Állami számvevőszéki vizsgálat is folyik az önkormányzatnál, a korábbi fideszes vezetés miatt súlyos visszafizetési kötelezettségek terhelik, ráadásul kormánypárti településekkel ellentétben egyelőre nem kap pótlólagos forrásokat a működésére.

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.