Lemez

Jim O’Rourke: Simple Songs

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. július 18.

Zene

A vadregényes tokiói visszavonultságban élő és alkotó Jim O’Rourke-nak van az egyik legirigylésreméltóbb munkája a világon: ő az az ember, aki gyakorlatilag minden kedvenc lemezünkön szerepel. De tényleg, ezt az enigmatikus művészt valójában ezer helyről lehet ismerni; elsősorban megbízható háttéremberként, aki számos zenekarral és előadóval dolgozott már vendég- és kevésbé vendégzenészként, producerként és hangszerelőként a Sonic Youth-tól Joanna Newsomon át a Stereolabig, a boldog kevesek pedig alighanem valamelyik szóló­lemezébe is belefutottak már. Bár
a teljes életművet letapogatni vég­telen türelmű és jó tűrőképességű embert kíván, egyrészt az anyag mennyisége, másrészt pedig a műfajbéli hajtűkanyarok (van itt minden a kulturált popzenétől az experimentális elektronikán át a dzsesszig és tovább) okán, azért megpróbálni mindenképpen érdemes. Hiszen kinek ne tetszene, mondjuk, a 2001-es Insignificance?

Vagy akár ez az új. A japán kísérőzenészekkel rögzített, gyönyörűen meghangszerelt, rafinált szoftrock dalokat tartalmazó Simple Songs a hetvenes évek stúdióvarázsló zenész-producereinek és kontrollmá­niás énekes-dalszerzőinek világába repít vissza, amikor korlátlan mértékben állt rendelkezésre a drága stúdióidő, a Harry Nilssonoknak és Steely Daneknek még koncertezniük sem kellett, a 10CC tagjai pedig simán megtehették, hogy egyrészt úgy nézzenek ki, mint a sarki csemegepultos, másrészt radikális, mégis fülbemászó popszámokkal ostromolják a slágerlistákat. Daryl Hall közös lemezt adott ki Robert Frippel, Cat Stevens áttért az iszlámra, Todd Rundgren meg aztán végképp azt csinált, amit akart. Hát, ilyen őrült világ volt ez akkoriban – hol van ehhez képest a punk?! A Simple Songs legnagyobb erénye pedig pont ez: megmutatja, hogy az igényes stúdiószoftrock – hát még, ha van benne egy kis diszkrét csavar – 2015-ben is úgy tud megszólalni, mintha egy másik dimenzióból szűrődne át.

Drag City, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.