Lemez

The Libertines: Anthems For Doomed Youth

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015.10.17 10:09

Zene

A nullás évek elején Angliát még a száj- és körömfájásnál is nagyobb veszély fenyegette: a rossz gitárzene. A britpopkorszak utáni légüres térben a Coldplay, a Travis vagy a Starsailor önsajnáló nyafogását elunó fiatalság és a még jobban unatkozó popsajtó előbb befuttatott egy fiatal amerikai zenekart, a Strokest, amelynek tagjai rendkívüli tehetséget mutattak a menő zakók és farmer­dzsekik viselésében. Majd a honfiúi büszkeség életre hívta a szigetországi verziót, a rövid idő alatt rendkívül népszerűvé váló, majd saját terhe alatt összeomló Libertinest. A szerző-frontember duó, a keményen dolgozó iparos-rocksztár (Carl Barat) és a politoxikomán költő-népvezér-bulvárszereplő (Pete Doherty) közti ún. termékeny feszültség, valamint a kocsmapunkos nekibuzdulással előadott, minduntalan a szétesés határán táncoló dalok együttesen adták a Libs esszenciáját. Aztán ­Pete Doherty úgy döntött, hogy ő mégse Byron, Shelley meg William Blake szeretne lenni, hanem a Budapesten óbégatva legénybúcsúzó, Thaiföldön kurvázó, Ibizán meg a kettőt praktikusan összekombináló brit tajparaszt. A Libertines két elég jó lemez után 2004-ben feloszlott, már a zenekar követőinek követői is rég a történelem szemétdombjára kerültek, ahogy nagyjából a gitárzene is, úgyhogy jogos a kérdés, hogy mit tud mutatni tizenegy év szünet után egy thaiföldi rehabon összeboruló veterán zenekar.

Egy ritkán meglóduló, inkább lötyögős tempókra felhúzott, különösebb dalszerzői bravúrok nélküli, de azért egyenletes rocklemezt, egy hosszú, jól sikerült buli utáni másnap maradékát, ami kicsit fejfájós, kicsit hányásszagú, kicsit kiábrándult, és arra emlékezteti a hallgatót, hogy noha már nem bírjuk úgy, mint régen, meg egyébként is, mindenki sokkal fiatalabb, szebb és jól­öltözöttebb ezekben a klubokban, és szörnyű a zene, de azért szombat este muszáj nekiindulni, és úgy szétcsapni magunkat, mintha a haza üdve múlna rajta; mert muszáj.

EMI, 2015

Neked ajánljuk