Lemez

The Libertines: Anthems For Doomed Youth

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. október 17.

Zene

A nullás évek elején Angliát még a száj- és körömfájásnál is nagyobb veszély fenyegette: a rossz gitárzene. A britpopkorszak utáni légüres térben a Coldplay, a Travis vagy a Starsailor önsajnáló nyafogását elunó fiatalság és a még jobban unatkozó popsajtó előbb befuttatott egy fiatal amerikai zenekart, a Strokest, amelynek tagjai rendkívüli tehetséget mutattak a menő zakók és farmer­dzsekik viselésében. Majd a honfiúi büszkeség életre hívta a szigetországi verziót, a rövid idő alatt rendkívül népszerűvé váló, majd saját terhe alatt összeomló Libertinest. A szerző-frontember duó, a keményen dolgozó iparos-rocksztár (Carl Barat) és a politoxikomán költő-népvezér-bulvárszereplő (Pete Doherty) közti ún. termékeny feszültség, valamint a kocsmapunkos nekibuzdulással előadott, minduntalan a szétesés határán táncoló dalok együttesen adták a Libs esszenciáját. Aztán ­Pete Doherty úgy döntött, hogy ő mégse Byron, Shelley meg William Blake szeretne lenni, hanem a Budapesten óbégatva legénybúcsúzó, Thaiföldön kurvázó, Ibizán meg a kettőt praktikusan összekombináló brit tajparaszt. A Libertines két elég jó lemez után 2004-ben feloszlott, már a zenekar követőinek követői is rég a történelem szemétdombjára kerültek, ahogy nagyjából a gitárzene is, úgyhogy jogos a kérdés, hogy mit tud mutatni tizenegy év szünet után egy thaiföldi rehabon összeboruló veterán zenekar.

Egy ritkán meglóduló, inkább lötyögős tempókra felhúzott, különösebb dalszerzői bravúrok nélküli, de azért egyenletes rocklemezt, egy hosszú, jól sikerült buli utáni másnap maradékát, ami kicsit fejfájós, kicsit hányásszagú, kicsit kiábrándult, és arra emlékezteti a hallgatót, hogy noha már nem bírjuk úgy, mint régen, meg egyébként is, mindenki sokkal fiatalabb, szebb és jól­öltözöttebb ezekben a klubokban, és szörnyű a zene, de azért szombat este muszáj nekiindulni, és úgy szétcsapni magunkat, mintha a haza üdve múlna rajta; mert muszáj.

EMI, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Köszönjük meg a Fidesznek a sok-sok leleplezést!

A Fidesz számára úgy kell a titkos terveket szövő ellenség leleplezése, mint a levegő: egyszerre mutat rá az ellenség vélt szándékaira, és tereli el a figyelmet önmaga alkalmatlanságáról. De hogyan lehet leleplezni hetente valamit, amit már mindenki tud? Hányféle leleplezés van? És hogy jön ide a konyhában ügyködő Magyar Péter? Ezt fejtettük meg.

Nemcsak költségvetési biztost, hanem ÁSZ-vizsgálatot és büntetést is kapott Orosháza

Nincs elég baja Békés megye egykor virágzó ipari centrumának, Orosházának, amhova nemrégiben költségvetési biztost neveztek ki. Állami számvevőszéki vizsgálat is folyik az önkormányzatnál, a korábbi fideszes vezetés miatt súlyos visszafizetési kötelezettségek terhelik, ráadásul kormánypárti településekkel ellentétben egyelőre nem kap pótlólagos forrásokat a működésére.

Tej

Némi hajnali bevezetés után egy erősen szimbolikus képpel indul a film. Tejet mér egy asszonykéz egyre idősebb gyerekei csupraiba. A kezek egyre nagyobbak, és egyre feljebb tartják a változatlan méretű csuprokat. Aztán szótlanul reggelizik a család. Nyolc gyerek, húsztól egyévesig.

Dal a korbácsolásról

„Elégedetlen vagy a családoddal? (…) Rendelj NUKLEÁRIS CSALÁDOT az EMU-ról! Hagyományos értékek! Az apa férfi, az anya nő! Háromtól húsz gyerme­kig bővíthető, szja-mentesség, vidéki csok! Bővített csomagunkban: nagymama a vármegyében! Emelt díjas ajánlatunk: főállású anya és informatikus apa – hűséges társ, szenvedélye a család!”

Sötét és szenvedélyes séta

Volt már korábban egy emlékezetes sétálószínházi előadása az Anyaszínháznak az RS9-ben: a Budapest fölött az ég. Ott az indokolta a mozgást, hogy a történet a város különböző pontjain játszódik. Itt a vár hét titkot rejtő terme kínálja magát a vándorláshoz. Az RS9 helyszínei, a boltozatos pincehelyiségek, az odavezető meredek lépcső, ez a föld alatti világ hangulatában nagyon is illik a darabhoz.

Egymásra rajzolt képek

A kiállított „anyag első pillantásra annyira egységes, hogy akár egy művész alkotásának is tűnhet” – állítja Erhardt Miklós a kiállítást megnyitó szövegében. Ezt csak megerősíti a képcímkék hiánya; Széll Ádám (1995) és Ciprian Mureșan (1977) művei valóban rezonálnak egymásra.