Lemez

The Libertines: Anthems For Doomed Youth

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. október 17.

Zene

A nullás évek elején Angliát még a száj- és körömfájásnál is nagyobb veszély fenyegette: a rossz gitárzene. A britpopkorszak utáni légüres térben a Coldplay, a Travis vagy a Starsailor önsajnáló nyafogását elunó fiatalság és a még jobban unatkozó popsajtó előbb befuttatott egy fiatal amerikai zenekart, a Strokest, amelynek tagjai rendkívüli tehetséget mutattak a menő zakók és farmer­dzsekik viselésében. Majd a honfiúi büszkeség életre hívta a szigetországi verziót, a rövid idő alatt rendkívül népszerűvé váló, majd saját terhe alatt összeomló Libertinest. A szerző-frontember duó, a keményen dolgozó iparos-rocksztár (Carl Barat) és a politoxikomán költő-népvezér-bulvárszereplő (Pete Doherty) közti ún. termékeny feszültség, valamint a kocsmapunkos nekibuzdulással előadott, minduntalan a szétesés határán táncoló dalok együttesen adták a Libs esszenciáját. Aztán ­Pete Doherty úgy döntött, hogy ő mégse Byron, Shelley meg William Blake szeretne lenni, hanem a Budapesten óbégatva legénybúcsúzó, Thaiföldön kurvázó, Ibizán meg a kettőt praktikusan összekombináló brit tajparaszt. A Libertines két elég jó lemez után 2004-ben feloszlott, már a zenekar követőinek követői is rég a történelem szemétdombjára kerültek, ahogy nagyjából a gitárzene is, úgyhogy jogos a kérdés, hogy mit tud mutatni tizenegy év szünet után egy thaiföldi rehabon összeboruló veterán zenekar.

Egy ritkán meglóduló, inkább lötyögős tempókra felhúzott, különösebb dalszerzői bravúrok nélküli, de azért egyenletes rocklemezt, egy hosszú, jól sikerült buli utáni másnap maradékát, ami kicsit fejfájós, kicsit hányásszagú, kicsit kiábrándult, és arra emlékezteti a hallgatót, hogy noha már nem bírjuk úgy, mint régen, meg egyébként is, mindenki sokkal fiatalabb, szebb és jól­öltözöttebb ezekben a klubokban, és szörnyű a zene, de azért szombat este muszáj nekiindulni, és úgy szétcsapni magunkat, mintha a haza üdve múlna rajta; mert muszáj.

EMI, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.