Lemez

Majdnem mélység

Interpol: El Pintor

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. október 25.

Zene

Az Interpol papíron kifejezetten ellenszenves zenekarnak tűnik: Paul Banks alighanem a cukrászdában is olyan megrázóan drámai hangon rendel moszkauert, mintha a világ összes problémája épp az ő homlokára szántana mély árkokat, Daniel Kessler pedig talán el sem tudja képzelni, hogy egyébként melankolikus stadioncsilingelés nélkül is el lehet kezdeni egy popszámot.

És amíg a nagy előképek (Echo & the Bunnymen, Joy Division/New Order, The Smiths, Bauhaus) soha nem adtak ki két egyforma lemezt, addig az Interpol mintha az elmúlt tizenkét évben ugyanazt az albumot jelentetné meg más címen, az előzőnél mindig egy fokkal gyengébb dalokkal. Na és ez a monomániás ragaszkodás a sötét zakók, ingek meg nyakkendők iránt; oké, tök jól mutat, de azt még a szerencsétlen Coldplay is el tudta érni valahogy, hogy legalább az egyik fotón unalmas brit zenekarnak nézzen ki, a másikon meg még unalmasabb amerikainak.

Ám a produkció valahogy mégis működik. Az ugyan tény, hogy az aktuális album mindig egy kicsit sótlanabb, mint az eggyel korábbi, ahogy az is, hogy az Interpol igen nehezen mozdul ki a komfortzónájából (már ha egyáltalán), ugyanakkor az is biztos, hogy ha valakinél egyszer betalált a zenekar komor, monokróm csillogása, akkor hajlamos az efféle apróságokat elnézően kezelni – ahogy például a himnikusnak szánt, de sokszor inkább csak céltalanul és üresen durrogó refréneket is. Mert lehet, hogy Paul Banks a maga baljósan terpeszkedő baritonján éppen arról nyavalyog, hogy szakított valami szupermodellel, de neki legtöbbször mégis el lehet hinni, hogy itt valami mély, valami jelentőségteljes dolog történik, amire nem árt odafigyelni. És ugyanígy: lehet, hogy Kessler összesen két jó ötletből él már tizenvalahány éve (és az is valószínű, hogy ezek nem az ő ötletei, hanem zilált frizurájú brit fiatalemberek fejlesztették ki őket kemény munkával a nyolcvanas évek elején), de az összkép, a végeredmény mégis valahogy annyira egyértelműen és kézenfekvőn interpolos, hogy igazából teljesen felesleges minduntalan lefutni a kötelező Joy Division-, Smiths- stb. köröket.

Az Interpolnak megvolt a maga momentuma 8–10 éve, és azok az idők nyilván soha nem térnek már vissza, egy ennyire önmagába zárt zenekartól pedig felesleges is bármi meghökkentőt várni, így igazából talán az sem számít sokat, hogy ez az első album, ami már a divatdiktátor basszusgitáros, Carlos D nélkül készült. Motorikusan húzós, máskor pulzáló ritmusszekció a kényelmes középtempó környékén, egyszerre éteri és bombasztikus wall of sound, pár emlékezetes és egy sor megbízható, évtizedes rutinnal összehozott szám, amelyeket akkor is érdemes meghallgatni, hogy ha holnapra úgyis elfelejtjük őket – lehet, hogy Interpolék az évek múlásával egyre inkább tűnnek megnyerő luxusautó-kereskedőknek, semmint a sötétség dekadens, ifjú hercegeinek a csinos kis zakóikban, de hát istenem, én azért még mindig szívesen vennék tőlük luxusautót. Már ha vennék egyáltalán ilyesmit.

Matador/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.