Lemez

Majdnem mélység

Interpol: El Pintor

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. október 25.

Zene

Az Interpol papíron kifejezetten ellenszenves zenekarnak tűnik: Paul Banks alighanem a cukrászdában is olyan megrázóan drámai hangon rendel moszkauert, mintha a világ összes problémája épp az ő homlokára szántana mély árkokat, Daniel Kessler pedig talán el sem tudja képzelni, hogy egyébként melankolikus stadioncsilingelés nélkül is el lehet kezdeni egy popszámot.

És amíg a nagy előképek (Echo & the Bunnymen, Joy Division/New Order, The Smiths, Bauhaus) soha nem adtak ki két egyforma lemezt, addig az Interpol mintha az elmúlt tizenkét évben ugyanazt az albumot jelentetné meg más címen, az előzőnél mindig egy fokkal gyengébb dalokkal. Na és ez a monomániás ragaszkodás a sötét zakók, ingek meg nyakkendők iránt; oké, tök jól mutat, de azt még a szerencsétlen Coldplay is el tudta érni valahogy, hogy legalább az egyik fotón unalmas brit zenekarnak nézzen ki, a másikon meg még unalmasabb amerikainak.

Ám a produkció valahogy mégis működik. Az ugyan tény, hogy az aktuális album mindig egy kicsit sótlanabb, mint az eggyel korábbi, ahogy az is, hogy az Interpol igen nehezen mozdul ki a komfortzónájából (már ha egyáltalán), ugyanakkor az is biztos, hogy ha valakinél egyszer betalált a zenekar komor, monokróm csillogása, akkor hajlamos az efféle apróságokat elnézően kezelni – ahogy például a himnikusnak szánt, de sokszor inkább csak céltalanul és üresen durrogó refréneket is. Mert lehet, hogy Paul Banks a maga baljósan terpeszkedő baritonján éppen arról nyavalyog, hogy szakított valami szupermodellel, de neki legtöbbször mégis el lehet hinni, hogy itt valami mély, valami jelentőségteljes dolog történik, amire nem árt odafigyelni. És ugyanígy: lehet, hogy Kessler összesen két jó ötletből él már tizenvalahány éve (és az is valószínű, hogy ezek nem az ő ötletei, hanem zilált frizurájú brit fiatalemberek fejlesztették ki őket kemény munkával a nyolcvanas évek elején), de az összkép, a végeredmény mégis valahogy annyira egyértelműen és kézenfekvőn interpolos, hogy igazából teljesen felesleges minduntalan lefutni a kötelező Joy Division-, Smiths- stb. köröket.

Az Interpolnak megvolt a maga momentuma 8–10 éve, és azok az idők nyilván soha nem térnek már vissza, egy ennyire önmagába zárt zenekartól pedig felesleges is bármi meghökkentőt várni, így igazából talán az sem számít sokat, hogy ez az első album, ami már a divatdiktátor basszusgitáros, Carlos D nélkül készült. Motorikusan húzós, máskor pulzáló ritmusszekció a kényelmes középtempó környékén, egyszerre éteri és bombasztikus wall of sound, pár emlékezetes és egy sor megbízható, évtizedes rutinnal összehozott szám, amelyeket akkor is érdemes meghallgatni, hogy ha holnapra úgyis elfelejtjük őket – lehet, hogy Interpolék az évek múlásával egyre inkább tűnnek megnyerő luxusautó-kereskedőknek, semmint a sötétség dekadens, ifjú hercegeinek a csinos kis zakóikban, de hát istenem, én azért még mindig szívesen vennék tőlük luxusautót. Már ha vennék egyáltalán ilyesmit.

Matador/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.