Lemez

Motorcsónak, karóra

Bryan Ferry: Avonmore

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. december 27.

Zene

Az idén hatvankilenc éves Bryan Ferry már ötödik évtizede játssza azt, hogy egy megelevenedett Evelyn Waugh-regényalak, esetleg valamelyik megjegyezhetetlen nevű szereplő a Forsyte sagából.

A popzene elegáns, romlott, ragyogó és romantikusan dekadens angol lordja ő, aki gyakorlatilag minden lemezborítóján úgy domborít, mintha épp egy tehetős, középkorú férfiaknak szánt drága divatkiegészítőt (karórát, esetleg parfümöt, rosszabb esetben motorcsónakot) reklámozna, és akinek épp olyan remekül áll a hátul hosszúra hagyott haj és a kis bajuszka, mint a Harmadik Birodalom esztétikájának csodálata és a rókavadászat betiltása elleni harc. Ferry csúcskorszaka egészen pontosan 1972 és 1975 közé tehető, amikor a Roxy Music élén készített öt korszakos nagylemezt és egy sor briliáns slágert, definiálta a glamrockot (majd ugyanazzal a parvenü lendülettel túl is lépett rajta), és mellesleg megágyazott az új hullámnak, ám az egyébként észak-angliai munkáscsaládból származó énekes kibillenthetetlen dandys-playboyos-hűvös diszkókirály karaktere és polgárpukkasztóan retrográd megnyilvánulásai azóta is figyelemreméltóak, és zenekarával, illetve szólóban is tudott még nagyot dobni – legalábbis kereskedelmileg biztosan. Szóval, érdemes rá odafigyelni, még ha a 2002-es Frantic vagy a négy évvel ezelőtti Olympia nyilvánvalóan nem is annyira emlékezetes, mint a Boys and Girls, a Bete Noir vagy pláne az Avalon.

És igen, egy újabb Bryan Ferry-album legföljebb annyira romantikusan dekadens élmény, mint szalmakalapban szivarozni egy luxusjachton, de hát ezzel sincsen semmi baj – én inkább vele bontanék egy üveg Perrier-Jouët pezsgőt, mint Rod Stewarttal. Pláne, hogy az új lemez meglepően rendben van, még úgy is, hogy gyakorlatilag semmi olyan nem található itt, amit ne hallhattunk volna Ferrytől legalább ezerszer. Kulturált art-diszkós alapok, csipegető funkygitárok, egymásba boruló szintiszőnyegek és visszhangos szaxofonok, a kb. 83 és 87 közötti, csúnya zakós felnőtt/műanyag popzene csúcskorszakának néhol teljesen direkt, ám egészen ízléses megidézése, sok lendületes dal (ezeket kifejezetten öröm hallgatni), néhány lassú (ezeket nem annyira), kipróbált vendégzenészek (Johnny Marr, Marcus Miller, Mark Knopfler, Nile Rodgers és még nagyon sokan mások). A végeredmény még valahol a korszellembe is szépen simul, hiszen egy ideje megint divatos ez a végletekig kimunkált, hófehér cérnakesztyűben ezüsttálcáról kokainozós luxuspop, szóval tényleg egy rossz szavunk nem lehetne, ha nem szerepelne itt a menő skandináv kozmikus technóproducerrel, Todd Terjével összehozott nyúlós Robert Palmer-feldolgozás (Johnny & Mary), amiből pont a dal leglényegét, az időnként feltűnő, nyugtalanító és egyáltalán nem odaillő szintibúgást sikerült kihagyni (aki egyszer is hallotta, tudja, miről beszélek), amiért nagyon-nagyon haragszom.

BMG/Deep Distribution, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Fűző nélkül

Berlin, Du bist so wunderbar – fogad a híres dal, amelynek a karrierje egy német sörreklámból indult. Nehéz is lenne másképpen összefoglalni a város hangulatát, amelyet az itthon alig ismert grafikus, illusztrátor és divatfotós Santhó Imre munkássága is visszatükröz.

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Londoni randevúk

„Ne ijedjetek meg, de azt hiszem, én vagyok a generációm hangja. Vagyis valamelyik generációé” – fogalmazott Hannah Horvath a Csajok első részében. A 2012–2017 között futó, hat évadot megélő sorozatban Lena Dunham pont így tett: hangot adott azoknak a fiataloknak, akiknek mindennél nagyobb szabadságot és jólétet ígértek, ám a világválság ennek az anyagi, az egzisztenciális szorongás pedig a lelki fedezetét egyszerűen felélte.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.

Tíz vállalás

Bevált recept az ifjúsági regényekben, hogy a szerző a gyerekközösség fejlődésén keresztül fejti ki mondanivalóját. A nyári szünidőre a falusi nagymamához kitelepített nagyvárosi rosszcsontoknak az új környezetben kell rádöbbenniük arra, hogy vannak magasztosabb cselekedetek is a szomszéd bosszantásánál vagy az énekesmadár lecsúzlizásánál. Lehet tűzifát aprítani, visszavinni az üres üvegeket, és megmenteni a kocsiból kidobott kutyakölyköt. Ha mindez közösségben történik, még jobb.