Lemez

Motorcsónak, karóra

Bryan Ferry: Avonmore

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2014. december 27.

Zene

Az idén hatvankilenc éves Bryan Ferry már ötödik évtizede játssza azt, hogy egy megelevenedett Evelyn Waugh-regényalak, esetleg valamelyik megjegyezhetetlen nevű szereplő a Forsyte sagából.

A popzene elegáns, romlott, ragyogó és romantikusan dekadens angol lordja ő, aki gyakorlatilag minden lemezborítóján úgy domborít, mintha épp egy tehetős, középkorú férfiaknak szánt drága divatkiegészítőt (karórát, esetleg parfümöt, rosszabb esetben motorcsónakot) reklámozna, és akinek épp olyan remekül áll a hátul hosszúra hagyott haj és a kis bajuszka, mint a Harmadik Birodalom esztétikájának csodálata és a rókavadászat betiltása elleni harc. Ferry csúcskorszaka egészen pontosan 1972 és 1975 közé tehető, amikor a Roxy Music élén készített öt korszakos nagylemezt és egy sor briliáns slágert, definiálta a glamrockot (majd ugyanazzal a parvenü lendülettel túl is lépett rajta), és mellesleg megágyazott az új hullámnak, ám az egyébként észak-angliai munkáscsaládból származó énekes kibillenthetetlen dandys-playboyos-hűvös diszkókirály karaktere és polgárpukkasztóan retrográd megnyilvánulásai azóta is figyelemreméltóak, és zenekarával, illetve szólóban is tudott még nagyot dobni – legalábbis kereskedelmileg biztosan. Szóval, érdemes rá odafigyelni, még ha a 2002-es Frantic vagy a négy évvel ezelőtti Olympia nyilvánvalóan nem is annyira emlékezetes, mint a Boys and Girls, a Bete Noir vagy pláne az Avalon.

És igen, egy újabb Bryan Ferry-album legföljebb annyira romantikusan dekadens élmény, mint szalmakalapban szivarozni egy luxusjachton, de hát ezzel sincsen semmi baj – én inkább vele bontanék egy üveg Perrier-Jouët pezsgőt, mint Rod Stewarttal. Pláne, hogy az új lemez meglepően rendben van, még úgy is, hogy gyakorlatilag semmi olyan nem található itt, amit ne hallhattunk volna Ferrytől legalább ezerszer. Kulturált art-diszkós alapok, csipegető funkygitárok, egymásba boruló szintiszőnyegek és visszhangos szaxofonok, a kb. 83 és 87 közötti, csúnya zakós felnőtt/műanyag popzene csúcskorszakának néhol teljesen direkt, ám egészen ízléses megidézése, sok lendületes dal (ezeket kifejezetten öröm hallgatni), néhány lassú (ezeket nem annyira), kipróbált vendégzenészek (Johnny Marr, Marcus Miller, Mark Knopfler, Nile Rodgers és még nagyon sokan mások). A végeredmény még valahol a korszellembe is szépen simul, hiszen egy ideje megint divatos ez a végletekig kimunkált, hófehér cérnakesztyűben ezüsttálcáról kokainozós luxuspop, szóval tényleg egy rossz szavunk nem lehetne, ha nem szerepelne itt a menő skandináv kozmikus technóproducerrel, Todd Terjével összehozott nyúlós Robert Palmer-feldolgozás (Johnny & Mary), amiből pont a dal leglényegét, az időnként feltűnő, nyugtalanító és egyáltalán nem odaillő szintibúgást sikerült kihagyni (aki egyszer is hallotta, tudja, miről beszélek), amiért nagyon-nagyon haragszom.

BMG/Deep Distribution, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Két tüntetés Magyarországon

Internetes tartalomgyártók egy csoportja szervezett tüntetést két héttel ezelőtt pénteken a Hősök terére. A rendezvényen nagyszámú érdeklődő, úgymond tüntető jelent meg, egyes becslések szerint 50 ezren voltak, mások 150 ezresre saccolták a tömeget, nem tudjuk pontosan, a számláló a mai napig pörög, s nem is fogja abbahagyni, míg egy új követőt, feliratkozót is fial. Tény viszont, ami tény, az utóbbi évek legnépesebb tiltakozó megmozdulásáról van szó.

Te(l)jes kanna

A múlt évadban egy szombathelyi előadás, a Horváth Csaba rendezte Kivilágos kivirradtig nyerte el a legjobb előadás és a legjobb rendezés díját a Színházi Kritikusok Céhétől.

Olvasó kerestetik

Miközben tudjuk, milyen nehézségekkel küzdenek mind a független, mind a kőszínházi társulatok, talán nem az a színházi szféra legnagyobb kérdése, hogy olvasnak-e még az emberek leírt drámaszövegeket.

„Mintha a saját családjukról szólna”

Alföldi Róbert rendezésében mutatták be ősszel a Radnóti Színházban a 3tél című darabját, amelyet korábban London és Zágráb mellett Tokióban is nagy sikerrel játszottak. A szerzővel történelem és politika összefüggéseiről, személyes kötődésről és az állandó kívülállóság érzéséről is beszélgettünk.

Mindent a szemnek

Védi-e szerzői jog a látványtervezőket? A törvény betűje szerint akár védhetné, de a gyakorlatban ezt nehéz érvényesíteni, és jogdíjra csak nagyon ritkán tarthatnak számot a díszlet- és jelmeztervezők. Két szakmabelivel, Nagy Fruzsinával és Egyed Zoltánnal beszéltünk a kérdésről.

„Valami furcsa kereszt”

Júliustól Csató Kata lesz a szombathelyi Mesebolt Bábszínház igazgatója. Az eddig szabadúszóként dolgozó alkotót a ma kivételszámba menő, szakmai szempontokon alapuló pályázat mellett a tervei­ről és arról is kérdeztük, miért távolodott el a Freeszfétől.

Színjátékkal leplezett hátraarc

Az Országgyűlés hétfőn ratifikálta Svédország NATO-tagságát, előtte pedig Ulf Kristersson kisegítette Orbán Viktort az egyre kínosabb másfél éves színjáték lezárásában. A gyorsan aláírt katonai megállapodások jó ideje a fiókban heverhettek, azaz nem új fejlemények, mint azt a propaganda sulykolja.

Európai választások, hazai tétek

Az elmúlt hetekben a magyar politika a K. Endrének adott elnöki kegyelem, majd Novák Katalin lemondása körül forgott. A történtek jelentőségéhez nem fér kétség: a mélyen megosztott magyar társadalomban szinte páratlan, hogy olyan ügy foglalkoztassa a közéletet, amelynek megítélése tömegek számára nem pártpolitikai kérdés.

„Nem elég a János bácsikat lecserélni”

Egy megismételt kutatás szerint a gyermekbántalmazásért kiszabott büntetések összességükben tovább enyhültek, és a felderített esetek száma is több mint a felére csökkent. És többnyire továbbra sem az agresszort emelik ki a családból, sokkal inkább a gyermekeket.