A popzene elegáns, romlott, ragyogó és romantikusan dekadens angol lordja ő, aki gyakorlatilag minden lemezborítóján úgy domborít, mintha épp egy tehetős, középkorú férfiaknak szánt drága divatkiegészítőt (karórát, esetleg parfümöt, rosszabb esetben motorcsónakot) reklámozna, és akinek épp olyan remekül áll a hátul hosszúra hagyott haj és a kis bajuszka, mint a Harmadik Birodalom esztétikájának csodálata és a rókavadászat betiltása elleni harc. Ferry csúcskorszaka egészen pontosan 1972 és 1975 közé tehető, amikor a Roxy Music élén készített öt korszakos nagylemezt és egy sor briliáns slágert, definiálta a glamrockot (majd ugyanazzal a parvenü lendülettel túl is lépett rajta), és mellesleg megágyazott az új hullámnak, ám az egyébként észak-angliai munkáscsaládból származó énekes kibillenthetetlen dandys-playboyos-hűvös diszkókirály karaktere és polgárpukkasztóan retrográd megnyilvánulásai azóta is figyelemreméltóak, és zenekarával, illetve szólóban is tudott még nagyot dobni – legalábbis kereskedelmileg biztosan. Szóval, érdemes rá odafigyelni, még ha a 2002-es Frantic vagy a négy évvel ezelőtti Olympia nyilvánvalóan nem is annyira emlékezetes, mint a Boys and Girls, a Bete Noir vagy pláne az Avalon.
És igen, egy újabb Bryan Ferry-album legföljebb annyira romantikusan dekadens élmény, mint szalmakalapban szivarozni egy luxusjachton, de hát ezzel sincsen semmi baj – én inkább vele bontanék egy üveg Perrier-Jouët pezsgőt, mint Rod Stewarttal. Pláne, hogy az új lemez meglepően rendben van, még úgy is, hogy gyakorlatilag semmi olyan nem található itt, amit ne hallhattunk volna Ferrytől legalább ezerszer. Kulturált art-diszkós alapok, csipegető funkygitárok, egymásba boruló szintiszőnyegek és visszhangos szaxofonok, a kb. 83 és 87 közötti, csúnya zakós felnőtt/műanyag popzene csúcskorszakának néhol teljesen direkt, ám egészen ízléses megidézése, sok lendületes dal (ezeket kifejezetten öröm hallgatni), néhány lassú (ezeket nem annyira), kipróbált vendégzenészek (Johnny Marr, Marcus Miller, Mark Knopfler, Nile Rodgers és még nagyon sokan mások). A végeredmény még valahol a korszellembe is szépen simul, hiszen egy ideje megint divatos ez a végletekig kimunkált, hófehér cérnakesztyűben ezüsttálcáról kokainozós luxuspop, szóval tényleg egy rossz szavunk nem lehetne, ha nem szerepelne itt a menő skandináv kozmikus technóproducerrel, Todd Terjével összehozott nyúlós Robert Palmer-feldolgozás (Johnny & Mary), amiből pont a dal leglényegét, az időnként feltűnő, nyugtalanító és egyáltalán nem odaillő szintibúgást sikerült kihagyni (aki egyszer is hallotta, tudja, miről beszélek), amiért nagyon-nagyon haragszom.
BMG/Deep Distribution, 2014
