Moroder Armani, Morandi és Vasari mellett alighanem a legnagyobb Giorgio a világtörténelemben. A fentebb sorolt élő és holt jelesek közül pedig valószínűleg ő az egyetlen, aki kiválóan el tud szórakoztatni egy fesztiválnyi 20–35 éves ittas bulizót egy dj-szettel (noha egy Vasari live actre, mondjuk, bármikor gondolkodás nélkül befizetnénk).
Az idén már 75 éves, dél-tiroli születésű mester a hatvanas évek második fele óta aktív zenész, ám a hálás utókor leginkább az egy évtizeddel későbbi munkáit értékeli, és nem is alaptalanul. Az ikonikus szintibasszusairól és még ikonikusabb bajszáról már messziről felismerhető szerző-producer pár év alatt feltalálta és csúcsra pörgette a korszak futurista kísérőzenéjét, a robotikus szintidiszkót, a nyolcvanas évek első felét eluraló szintipopot és a máig igen népszerű elektropopot. Sem az idő, sem pedig a hely nem elegendő arra, hogy felsoroljuk, mennyi mindent is csinált az olasz diszkópápa csak ebben a rövid időszakban (kábé 1977 és 1980 között), úgyhogy emeljük ki azokat a produkciókat, amelyek nélkül talán lehetetlen teljes éle-tet élni. Ott van az esszenciális Moroder-csúcsalbum, a From Here To Eternity, a Midnight Express-filmzenelemez (rajta a felejthetetlen The Chase-szel), a Blondie-val az Amerikai dzsigolóhoz írt Call Me, a különutas art-glam-rockot játszó Sparkst elektropopos irányba terelő No. 1 In Heaven, és persze mindenekelőtt a valaha élt legnagyobb diszkódívával, Donna Summerrel közös lemezek, köztük a popzenét forradalmasító, az intergalaktikus szexet krómosan csillogó, feltartóztathatatlanul pulzáló szintikkel és angyali vokálokkal lefestő I Feel Love. Aztán később jöttek a Take My Breath Away meg a Neverending Story-féle bűnös élvezetek, pár felejthetőbb produkció, Moroder pedig szépen lassan visszavonult. Neve a nullás évek elején, az elektropop térnyerésével vált újra megszokott hivatkozási alappá, ám visszatérésére egészen a Daft Punk két évvel ezelőtti, nagy sikerű lemezéig várni kellett, amelyen az agg szintidózse a francia robotemberek alázatos közreműködésével állított magának zenés emlékművet.
Azóta ismét felgyorsultak az események, Moroder dídzsézni és remixelni kezdett, majd belengetett egy új nagylemezt, ami már itt is van. Sajnos a Déjà Vuről igen nehéz bármilyen épkézláb gondolatot megfogalmazni. Néha kicsit funkys, de leginkább csak simán eléggé tuskó plázapopzene hallható itt vásári szintikkel és fülfájdítóan rádiós hangzással; van egy csomó sztár közreműködő (Kylie, Sia, Britney), de emlékezetes basszusoknak vagy refréneknek nyomát sem lelni, és az egész mintha kizárólag azt a célt szolgálná, hogy valami új telefont vagy fiatalos ruhamárkát reklámozzanak vele. Ennyiben nagyon is ráérzett a korszellemre Moroder, ami szép teljesítmény egy 75 éves embertől, szóval talán maradjunk is ennyiben.
Sony, 2015
