A Mercury Revre igazán nem lehet haragudni. Lehet, hogy az önmagától alighanem a nap minden percében meghatódó, imádnivalóan ripacs és ötvenévesen is megsebzett, szűz kóristafiú hangján éneklő Jonathan Donahue és társai már jó húsz éve hordják gigászi halmokba rendületlenül a túlhangszerelt, túldrámázott, túlromantikázott giccset, de a végeredmény, legalábbis a jobb pillanataiban, annyira fület gyönyörködtető és annyira csak rájuk jellemző, hogy tényleg minden szívszaggató nyafogás meg van bocsátva. És bár a Mercury Revből soha nem lett igazán nagy zenekar, mert ahhoz tényleg túlságosan speciális zenét játszott mindig is, azért méltánytalan lenne annyival elintézni, miszerint ez volna a sokszor párhuzamos pályán haladó, ám művészileg és kommerciálisan sokkal nagyobbra növő Flaming Lips humortalan testvéröccse. Na és, persze, ha nincs Mercury Rev, akkor talán nincs az Arcade Fire egyszerre bombasztikus és bensőséges, Grammy-díjas stadionrockja, és akkor a Coldplay sem… – de ez már tényleg nagyon messzire vezet.
A teljes képhez pedig hozzátartozik még, hogy a Mercury Revnek igazából az első két lemeze a legjobb, amelyeken a zenekar még szubverzív, fülfájdító és kaotikus gitárzajt produkált egy David Baker nevű, mentálisan sérült énekessel, és Donahue (aki ezzel párhuzamosan egyébként a Flaming Lipsben is játszott) csak az ő kiválása/kirúgása után lépett elő gitárosból frontemberré és szellemi vezetővé – az viszont gyakorlatilag egy tök másik együttes volt. A megújult, pszichedelikus, szimfonikus, wall of soundos, americanás, progrockosan csicsás Mercury Rev első igazi csúcspontja a 98-as Deserter’s Song című öndefiniáló remekmű, és hasonlóan erős a 2001-es folytatás, a komorabb All Is Dream, és bár az azóta készült két lemez már aligha nevezhető klasszikusnak, azért hozták az elvárható szintet, különösen a 2008-as legutóbbi, a fagyos-elektronikus, megkapóan összevissza Snowflake Midnight. A nagyon hosszú szünet után megjelent The Light in You ehhez képest kifejezetten derűs lemez: a nagy ívű, fenséges dallamok és hangszerelési megoldások a csilingelésekkel, angyali kórusokkal és egyebekkel mind azt hangsúlyozzák, hogy mennyire szép tud lenni ez a zenekarra oly jellemző súlytalan, puha lebegés. Eleve a nyitó Queen of Swans már úgy kezdődik, mint a Dream Academy 1985-ös protodreampop-klasszikusa, a Life in a Northern Town, és nagyjából a folytatás is ebben a modorban marad. Hogy azért ne kábuljunk el teljesen Donahue prepubertás hangú altatódalaitól, a szivárványszínben pukkanó lufiktól és a pillangókkal kergetőző tündérkéktől, arról a két tempósabb dal gondoskodik, amelyek simán a legjobbak között vannak a lemezen: a Sunflower őrületes neosoulbuli, a záró Rainy Day Record pedig (amely a popzenéről szóló popszámok nem annyira hosszú sorába illeszkedik) tiszta Lightning Seeds, ráadásul van benne egy rappelős középrész, amiben elhangzik többek közt az is, hogy Bring me the ear of Thurston Moore. És ha egy hosszú évtizedek óta ennyire a saját világába zárkózó zenekar képes elhagyni a komfortzónát, azért mindig jár az elismerés.
Bella Union, 2015
