Lemez

Lufik és pillangók

Mercury Rev: The Light in You

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. november 1.

Zene

A Mercury Revre igazán nem lehet haragudni. Lehet, hogy az önmagától alighanem a nap minden percében meghatódó, imádnivalóan ripacs és ötvenévesen is megsebzett, szűz kóristafiú hangján éneklő Jonathan Donahue és társai már jó húsz éve hordják gigászi halmokba rendületlenül a túlhangszerelt, túldrámázott, túlromantikázott giccset, de a végeredmény, legalábbis a jobb pillanataiban, annyira fület gyönyörködtető és annyira csak rájuk jellemző, hogy tényleg minden szívszaggató nyafogás meg van bocsátva. És bár a Mercury Revből soha nem lett igazán nagy zenekar, mert ahhoz tényleg túlságosan speciális zenét játszott mindig is, azért méltánytalan lenne annyival elintézni, miszerint ez volna a sokszor párhuzamos pályán haladó, ám művészileg és kommerciálisan sokkal nagyobbra növő Flaming Lips humortalan testvéröccse. Na és, persze, ha nincs Mercury Rev, akkor talán nincs az Arcade Fire egyszerre bombasztikus és bensőséges, Grammy-díjas stadionrockja, és akkor a Coldplay sem… – de ez már tényleg nagyon messzire vezet.

A teljes képhez pedig hozzátartozik még, hogy a Mercury Revnek igazából az első két lemeze a legjobb, amelyeken a zenekar még szubverzív, fülfájdító és kaotikus gitárzajt produkált egy David Baker nevű, mentálisan sérült énekessel, és Donahue (aki ezzel párhuzamosan egyébként a Flaming Lipsben is játszott) csak az ő kiválása/kirúgása után lépett elő gitárosból frontemberré és szellemi vezetővé – az viszont gyakorlatilag egy tök másik együttes volt. A megújult, pszichedelikus, szimfonikus, wall of soundos, americanás, progrockosan csicsás Mercury Rev első igazi csúcspontja a 98-as Deserter’s Song című öndefiniáló remekmű, és hasonlóan erős a 2001-es folytatás, a komorabb All Is Dream, és bár az azóta készült két lemez már aligha nevezhető klasszikusnak, azért hozták az elvárható szintet, különösen a 2008-as legutóbbi, a fagyos-elektronikus, megkapóan összevissza Snowflake Midnight. A nagyon hosszú szünet után megjelent The Light in You ehhez képest kifejezetten derűs lemez: a nagy ívű, fenséges dallamok és hangszerelési megoldások a csilingelésekkel, angyali kórusokkal és egyebekkel mind azt hangsúlyozzák, hogy mennyire szép tud lenni ez a zenekarra oly jellemző súlytalan, puha lebegés. Eleve a nyitó Queen of Swans már úgy kezdődik, mint a Dream Academy 1985-ös protodreampop-klasszikusa, a Life in a Northern Town, és nagyjából a folytatás is ebben a modorban marad. Hogy azért ne kábuljunk el teljesen Donahue prepubertás hangú altatódalaitól, a szivárványszínben pukkanó lufiktól és a pillangókkal kergetőző tündérkéktől, arról a két tempósabb dal gondoskodik, amelyek simán a legjobbak között vannak a lemezen: a Sunflower őrületes neosoulbuli, a záró Rainy Day Record pedig (amely a popzenéről szóló popszámok nem annyira hosszú sorába illeszkedik) tiszta Lightning Seeds, ráadásul van benne egy rappelős középrész, amiben elhangzik többek közt az is, hogy Bring me the ear of Thurston Moore. És ha egy hosszú évtizedek óta ennyire a saját világába zárkózó zenekar képes elhagyni a komfortzónát, azért mindig jár az elismerés.

Bella Union, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.