Lemez

Lufik és pillangók

Mercury Rev: The Light in You

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. november 1.

Zene

A Mercury Revre igazán nem lehet haragudni. Lehet, hogy az önmagától alighanem a nap minden percében meghatódó, imádnivalóan ripacs és ötvenévesen is megsebzett, szűz kóristafiú hangján éneklő Jonathan Donahue és társai már jó húsz éve hordják gigászi halmokba rendületlenül a túlhangszerelt, túldrámázott, túlromantikázott giccset, de a végeredmény, legalábbis a jobb pillanataiban, annyira fület gyönyörködtető és annyira csak rájuk jellemző, hogy tényleg minden szívszaggató nyafogás meg van bocsátva. És bár a Mercury Revből soha nem lett igazán nagy zenekar, mert ahhoz tényleg túlságosan speciális zenét játszott mindig is, azért méltánytalan lenne annyival elintézni, miszerint ez volna a sokszor párhuzamos pályán haladó, ám művészileg és kommerciálisan sokkal nagyobbra növő Flaming Lips humortalan testvéröccse. Na és, persze, ha nincs Mercury Rev, akkor talán nincs az Arcade Fire egyszerre bombasztikus és bensőséges, Grammy-díjas stadionrockja, és akkor a Coldplay sem… – de ez már tényleg nagyon messzire vezet.

A teljes képhez pedig hozzátartozik még, hogy a Mercury Revnek igazából az első két lemeze a legjobb, amelyeken a zenekar még szubverzív, fülfájdító és kaotikus gitárzajt produkált egy David Baker nevű, mentálisan sérült énekessel, és Donahue (aki ezzel párhuzamosan egyébként a Flaming Lipsben is játszott) csak az ő kiválása/kirúgása után lépett elő gitárosból frontemberré és szellemi vezetővé – az viszont gyakorlatilag egy tök másik együttes volt. A megújult, pszichedelikus, szimfonikus, wall of soundos, americanás, progrockosan csicsás Mercury Rev első igazi csúcspontja a 98-as Deserter’s Song című öndefiniáló remekmű, és hasonlóan erős a 2001-es folytatás, a komorabb All Is Dream, és bár az azóta készült két lemez már aligha nevezhető klasszikusnak, azért hozták az elvárható szintet, különösen a 2008-as legutóbbi, a fagyos-elektronikus, megkapóan összevissza Snowflake Midnight. A nagyon hosszú szünet után megjelent The Light in You ehhez képest kifejezetten derűs lemez: a nagy ívű, fenséges dallamok és hangszerelési megoldások a csilingelésekkel, angyali kórusokkal és egyebekkel mind azt hangsúlyozzák, hogy mennyire szép tud lenni ez a zenekarra oly jellemző súlytalan, puha lebegés. Eleve a nyitó Queen of Swans már úgy kezdődik, mint a Dream Academy 1985-ös protodreampop-klasszikusa, a Life in a Northern Town, és nagyjából a folytatás is ebben a modorban marad. Hogy azért ne kábuljunk el teljesen Donahue prepubertás hangú altatódalaitól, a szivárványszínben pukkanó lufiktól és a pillangókkal kergetőző tündérkéktől, arról a két tempósabb dal gondoskodik, amelyek simán a legjobbak között vannak a lemezen: a Sunflower őrületes neosoulbuli, a záró Rainy Day Record pedig (amely a popzenéről szóló popszámok nem annyira hosszú sorába illeszkedik) tiszta Lightning Seeds, ráadásul van benne egy rappelős középrész, amiben elhangzik többek közt az is, hogy Bring me the ear of Thurston Moore. És ha egy hosszú évtizedek óta ennyire a saját világába zárkózó zenekar képes elhagyni a komfortzónát, azért mindig jár az elismerés.

Bella Union, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.