Lemez

Lufik és pillangók

Mercury Rev: The Light in You

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015.11.01 13:09

Zene

A Mercury Revre igazán nem lehet haragudni. Lehet, hogy az önmagától alighanem a nap minden percében meghatódó, imádnivalóan ripacs és ötvenévesen is megsebzett, szűz kóristafiú hangján éneklő Jonathan Donahue és társai már jó húsz éve hordják gigászi halmokba rendületlenül a túlhangszerelt, túldrámázott, túlromantikázott giccset, de a végeredmény, legalábbis a jobb pillanataiban, annyira fület gyönyörködtető és annyira csak rájuk jellemző, hogy tényleg minden szívszaggató nyafogás meg van bocsátva. És bár a Mercury Revből soha nem lett igazán nagy zenekar, mert ahhoz tényleg túlságosan speciális zenét játszott mindig is, azért méltánytalan lenne annyival elintézni, miszerint ez volna a sokszor párhuzamos pályán haladó, ám művészileg és kommerciálisan sokkal nagyobbra növő Flaming Lips humortalan testvéröccse. Na és, persze, ha nincs Mercury Rev, akkor talán nincs az Arcade Fire egyszerre bombasztikus és bensőséges, Grammy-díjas stadionrockja, és akkor a Coldplay sem… – de ez már tényleg nagyon messzire vezet.

A teljes képhez pedig hozzátartozik még, hogy a Mercury Revnek igazából az első két lemeze a legjobb, amelyeken a zenekar még szubverzív, fülfájdító és kaotikus gitárzajt produkált egy David Baker nevű, mentálisan sérült énekessel, és Donahue (aki ezzel párhuzamosan egyébként a Flaming Lipsben is játszott) csak az ő kiválása/kirúgása után lépett elő gitárosból frontemberré és szellemi vezetővé – az viszont gyakorlatilag egy tök másik együttes volt. A megújult, pszichedelikus, szimfonikus, wall of soundos, americanás, progrockosan csicsás Mercury Rev első igazi csúcspontja a 98-as Deserter’s Song című öndefiniáló remekmű, és hasonlóan erős a 2001-es folytatás, a komorabb All Is Dream, és bár az azóta készült két lemez már aligha nevezhető klasszikusnak, azért hozták az elvárható szintet, különösen a 2008-as legutóbbi, a fagyos-elektronikus, megkapóan összevissza Snowflake Midnight. A nagyon hosszú szünet után megjelent The Light in You ehhez képest kifejezetten derűs lemez: a nagy ívű, fenséges dallamok és hangszerelési megoldások a csilingelésekkel, angyali kórusokkal és egyebekkel mind azt hangsúlyozzák, hogy mennyire szép tud lenni ez a zenekarra oly jellemző súlytalan, puha lebegés. Eleve a nyitó Queen of Swans már úgy kezdődik, mint a Dream Academy 1985-ös protodreampop-klasszikusa, a Life in a Northern Town, és nagyjából a folytatás is ebben a modorban marad. Hogy azért ne kábuljunk el teljesen Donahue prepubertás hangú altatódalaitól, a szivárványszínben pukkanó lufiktól és a pillangókkal kergetőző tündérkéktől, arról a két tempósabb dal gondoskodik, amelyek simán a legjobbak között vannak a lemezen: a Sunflower őrületes neosoulbuli, a záró Rainy Day Record pedig (amely a popzenéről szóló popszámok nem annyira hosszú sorába illeszkedik) tiszta Lightning Seeds, ráadásul van benne egy rappelős középrész, amiben elhangzik többek közt az is, hogy Bring me the ear of Thurston Moore. És ha egy hosszú évtizedek óta ennyire a saját világába zárkózó zenekar képes elhagyni a komfortzónát, azért mindig jár az elismerés.

Bella Union, 2015

Neked ajánljuk

Riviéra–Erzsébetváros motortúra

  • Támogatott tartalom

Lengyel Gábor hosszú évtizedeken át dolgozott az orvosiműszer-kereskedelemben, és kizárólag olvasóként tekintett az irodalomra. A helyzet azután változott meg, hogy elhagyni kényszerült vállalkozását, s az ezzel járó traumát úgy dolgozta fel, hogy írni kezdett – terápiás céllal.

Lezárt műhely, levert lakat

Miközben nagyszabású kiállítással emlékeztek meg a Ludwig Múzeumban a magyar film születésének 120. évfordulójáról, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalomban ugyancsak a magyar film a főszereplő, konkrétan a rendszerváltás utáni idők talán legizgalmasabb hazai filmes műhelye, az Inforg Stúdió.

A balfácán napja

Nem vennénk rá mérget, hogy a Netflix gyártásában készült friss svéd történelmi krimisorozat készítői valóban Harold Ramis 1993-as klasszikusából, az Idétlen időkigből vették a dramaturgiai inspirációt, de A valószínűtlen gyilkost nézve könnyen érezhetjük úgy, hogy Stig Engström is belekeveredett egy Phil Connorséhoz hasonló időhurokba. 

Dzsúdló és a magány

  • Puskás Panni

Dzsúdló nem azonos Jude Law-val, hanem egy magyar zenész, akinek leghíresebb száma a Lej. Ilyen és ehhez hasonló titkokat tudhatunk meg e „Z generációs pandémia paradigmából”, de csak akkor, ha valaki olyan szerencsés, mint én, és egy Z generációs digitális bennszülöttel nézheti végig a darabot. A tizenhat éves húgom árulta el azt is, miért nevet a főleg fiatalokból álló közönség azon, hogy az egyik szereplő annyira depis, hogy a frufruját is majdnem levágta.

Politikai inszeminátor

Egy ország találgatja éppen, hogy mi a fenét is akar ez az egész jelenteni. Hogy Gattyán György, aki a LiveJasmin nevű site-ján keresztül élő webkamerás pornóval begyűjtött nagyjából 300 milliárd forintot, most minden előzmény nélkül miniszterelnök-jelöltként bukkant fel a honi média megfelelő bugyraiban. 

Apácától nyalókáig

Az elsősorban tematikus kiállításokat bemutató, programjaival a tradíciót és a történelmi eseményeket szokatlan fénytörésben vizsgáló 2B Galéria 19 alkotót felvonultató csoportos kiállítása most a kakast állítja a középpontba.

Itt mindenki figyel

A szerző specialitása, hogy olyan zárt világokról fest részletes képet, amely a legtöbb ember számára még szeleteiben sem megközelíthető: ilyen volt a magyar szervezett bűnözés 1970-es évektől zajló történetére koncentráló Maffiózók mackónadrágban, majd a kokain magyarországi szerepét az 1920-as évektől napjainkig végigkövető Magyar kóla is.

Nem szentírás

  • Balogh Magdolna

A szerző eddig kilenc történelmi tárgyú könyvet jelentetett meg, amelyek közül a legsikeresebb a 2017-ben Goncourt-díjjal kitüntetett, a nemzetközi kritika által is egekbe dicsért Napirend, amelyben Hitlernek a második világháborút előkészítő tárgyalássorozatát írja meg egy afféle fekete komédiában.