Ez kivételesen tényleg ne ijesszen meg senkit, hiszen a homlokából és környezettudatosságából az évek múlásával mind többet és többet mutató művész tipikusan az a fajta előadó, akinek az életművébe akár a kétszáznegyvenkilencedik lemezénél is be lehet kapcsolódni, hisz a következő album úgyis tök más lesz. Vagy nem. Az újabban egyébként Daryl Hannah-val randizó Young – csak az elmúlt tíz-egynéhány évben – csinált már soulalbumot és dühös, Bush-ellenes protestrocklemezt, írt rockmusicalt a Dolgozó Emberről, albumot egy elektromos autóról, válogatott a nagy amerikai daloskönyvből, személyes kedvencemen, a 2010-es Le Noise-on pedig egy effektpedállal szórakoztatta magát negyven percen keresztül. Ja, és azon talán már nem is lepődik meg senki, hogy idén tavasszal volt már egy albuma csupa feldolgozással: ez volt a kellemesen gramofonhangzású, lecsupaszított A Letter Home.
Az egészen új felfogásban készült Stroytone bár új, saját dalokat tartalmaz, az előzőhöz képest mégis olyan, mint valami bizarr és nem teljesen sikerült szerepjáték. A szirupos-bombasztikus, nagyzenekaros kíséret sokszor Hollywood aranykorát idézi (rendkívül meggyőzően egyébként), a szvinges-bigbandes, ebben a kontextusban inkább afféle sztenderdeknek tűnő dalok pedig a klasszikus Las Vegas-i tömegszórakoztató hagyományt, amit még ajánlhatnánk is annak, aki szereti az ilyesmit, ám a búgó croonerre vagy bömbölő arszlánra távolról sem emlékeztető Neil Young jellegzetes, reszketeg énekével (az új szerelemről, a mindennapok apró csodáiról és persze a környezetvédelemről) az egész inkább olyan, mint valami hülye vicc. Ez egy olyan album, amit tíz-tizenöt év múlva biztos érdekes lesz elővenni, és rácsodálkozni az értékeire, de addig hallgassunk mást.
Warner, 2014
