Az egyik legdögösebb hatvanas évekbeli Ray Charles-szám feldolgozásával, az I Don’t Need No Doctorral indul a Sonics új lemeze, és a rákövetkező bő félóra egyrészt alapjaiban kérdőjelezi meg mindazt, amit eddig a hetven év feletti fehér férfiak fiziológiájáról tudtunk vagy tudni véltünk, másrészt pedig annyira pompás szórakozást nyújt, hogy az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy fuzzpedál és egy jól megválasztott bőrkabát talán még Mikola Istvánból, Harrach Péterből vagy bármely tetszőlegesen kiválasztott sótlan tatából is képes lenne szórakoztató figurát faragni.
Igaz, a Sonicsnak azért van jó ötvenévnyi előnye. Erről a Seattle környéki zenekarról mindig kötelező elmondani, hogy a garázsrock, a protopunk és a punk előtt is garázsrockot, protopunkot és punkot játszott, és ez tulajdonképpen igaz is. Már az eredetileg 1964-ben megjelent The Witch című kislemez is olyan szélsebes, kaotikus, zajos és fenyegető, hogy az akár már korszakalkotónak is nevezhető, a hasonló modorban íródott saját szerzemények és feldolgozások a Psychótól a Have Love, Will Travelig pedig világosan megmutatják, milyen sokat is köszönhettek a klasszikus amerikai punk, a grunge és az új garázsrockhullám jelesei a zenekarnak. Ennélfogva aztán az eredeti felállással csak pár évig működő Sonics az elmúlt évtizedekben többször is divatos hivatkozási ponttá vált, most pedig, amikor már minden divatos, és tényleg mindent szabad, pontosan negyvenkilenc (!) évvel az utolsó kanonizált Sonics-album után lett egy új lemez is, ami olyan nyers, vad, elsöprő, vicces és autentikus, hogy az egész egyszerűen ámulatba ejtő.
A megszólalás (itt említsük meg Jim Diamond veterán detroiti garázspunkproducer nevét) tökéletesen reprodukálja azt a bizonyos, leginkább egy kriptába zárt Little Richardot idéző klasszikus, primitív és brutális Sonics-élményt, Garry Roslie pont olyan fékezhetetlen erővel ordít, mint fél évszázada, a szaxofon meg néha durvábban riffel és gyomroz, mint a gitár meg a tényleg mániákusan ütött dob együttvéve. A Sonics nagy szerencséje, hogy soha nem akart többet, mint jó nagy, de tényleg rohadt nagy zajt csinálni – ezt pedig, úgy fest, vénemberként ugyanúgy lehet, mint húszévesen.
Revox, 2015
