Lemez

Most, 49 év után

The Sonics: This Is The Sonics

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2015. május 17.

Zene

Ha egy hetven feletti fehér férfi vérfagyasztó tigrisüvöltéssel adja tudtunkra, hogy igazán semmi, de semmi szüksége orvosra, miközben hasonló korú kollégái mindezt szélvészgyors garázspunkkal és gyomorban bugyborékoló szaxofonnal hangsúlyozzák, akkor jó eséllyel érdemes hinni neki.

Az egyik legdögösebb hatvanas évekbeli Ray Charles-szám feldolgozásával, az I Don’t Need No Doctorral indul a Sonics új lemeze, és a rákövetkező bő félóra egyrészt alapjaiban kérdőjelezi meg mindazt, amit eddig a hetven év feletti fehér férfiak fiziológiájáról tudtunk vagy tudni véltünk, másrészt pedig annyira pompás szórakozást nyújt, hogy az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy fuzzpedál és egy jól megválasztott bőrkabát talán még Mikola Istvánból, Harrach Péterből vagy bármely tetszőlegesen kiválasztott sótlan tatából is képes lenne szórakoztató figurát faragni.

Igaz, a Sonicsnak azért van jó ötven­évnyi előnye. Erről a Seattle környéki zenekarról mindig kötelező elmondani, hogy a garázsrock, a protopunk és a punk előtt is garázsrockot, protopunkot és punkot játszott, és ez tulajdonképpen igaz is. Már az eredetileg 1964-ben megjelent The Witch című kislemez is olyan szélsebes, kaotikus, zajos és fenyegető, hogy az akár már korszakalkotónak is nevezhető, a hasonló modorban íródott saját szerzemények és feldolgozások a Psychótól a Have Love, Will Travelig pedig ­világosan megmutatják, milyen sokat is köszönhettek a klasszikus amerikai punk, a grunge és az új garázsrockhullám jelesei a zenekarnak. Ennélfogva aztán az eredeti felállással csak pár évig működő Sonics az elmúlt évtizedekben többször is divatos hivatkozási ponttá vált, most pedig, amikor már minden divatos, és tényleg mindent szabad, pontosan negyvenkilenc (!) évvel az utolsó kanonizált Sonics-album után lett egy új lemez is, ami olyan nyers, vad, elsöprő, vicces és ­autentikus, hogy az egész egyszerűen ámulatba ejtő.

A megszólalás (itt említsük meg Jim Diamond veterán detroiti garázspunkproducer nevét) tökéletesen reprodukálja azt a bizonyos, leginkább egy kriptába zárt Little Richardot idéző klasszikus, primitív és brutális Sonics-élményt, Garry Roslie pont olyan fékezhetetlen erővel ordít, mint fél évszázada, a szaxofon meg néha durvábban riffel és gyomroz, mint a gitár meg a tényleg mániákusan ütött dob együttvéve. A Sonics nagy szerencséje, hogy soha nem akart többet, mint jó nagy, de tényleg rohadt nagy zajt csinálni – ezt pedig, úgy fest, vénemberként ugyanúgy lehet, mint húszévesen.

Revox, 2015

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.