Szily László

Ahal nem különösebben vonzó állat. Nincsenek végtagjai, teste nyálkás és kellemetlen szagú, tekintete üres, nem beszél, és hamar megdöglik a kalickában. Vannak emberek, akiket mégis misztikus kapcsolat fűz a halakhoz, főként főtt állapotban, paprikás lében úszva, gyufatésztával. A hétvégén 50-60 ezer ilyen ember gyűlt össze Baján, köztük a Magyar Narancs csapata, hogy csípős füstbe burkolják a kisvárost, majd beleegyenek más bográcsába, amiért más helyzetben filézőkés járna a bordák közé.

Elzarándokoltunk a tetthelyre, megtekintettük a Király házát, a később kulcsfigurának bizonyuló háziszárnyas lakhelyét, majd kikérdeztük a dohányipari óriáscégek PR-igazgatóit megszégyenítő lazasággal nyilatkozó szomszédokat, illetve a család jó néhány, közelben álldogáló barátját. Ekkor még csak annyit jegyezhettünk fel, hogy Jimmy legidősebb fiának óvatos becslésünk szerint is legalább 312 osztálytársa volt, tekintetbe véve, hogy néhány apuka talán otthon maradt.

A tömeg kis térre sodort minket a sitges-i karnevál embertömegében, aztán befelé, egy újabb bárba. A két felszolgáló: egy szőke, matrózjelmezes fiú és egy idősebb transzvesztita a pulton táncolt, úgy vették fel a rendeléseket. Rendeltünk. Aztán táncoltunk. Aztán rendeltünk, és táncoltunk tovább. A teremben egyre vadabbul csillogtak a feszes bőrnadrágok. Ha az arcom túl közel került az Imoláéhoz, a színpadon rázó neccharisnyás öregúr tréfásan megrázta a fejét, és figyelmeztetően a fejemre koppantott. Mindez néhány órával azelőtt történt, hogy elindultunk volna a nagy süllőzésre az Ebro folyóra.

Hogy hogyan telik egy napom Barcelonában? A mai például azzal kezdődött, hogy kinéztem a szótárból azt a mondatot, hogy "a barátnőm bolhás lett", bekentem az Imola friss csípéseit, aztán lementem beolvasni a házinéninek.

"Próbáld ki a piszoárt. Megéri" - súgta a fülembe az éppen csak tántorgó Hinta a Pecalista év végi horgászbörzéjén. A porceláncsésze előtt állva a falon lógó adventi koszorút nézegettem. A koszorú egyszer csak kinyitotta a szemét, majd a száját is, kettőt pislogott, aztán erős férfihangon rágyújtott egy karácsonyi dalra. Az ijedségtől akkorát ugrottam hátra, hogy kis híján kizuhantam az ablakon. A horgászcikkipar ekkora meglepetéssel nem szolgált tavaly: a szerelékek az esztelenségig finomodtak, a szezon sztárja mégis az újra felfedezett nyalókaúszó lett. 1999 ugyanis a barkácsolók éve volt.

Három perverz beszélgetett egy jeges téli éjszakán a szobi vasúti híd alatt: dr. I., én és Sárkány Gusztáv. Ahelyett, hogy egy - pontosabban három - kád illatos meleg vízben ábrándoztunk volna a kövér balinokról, heringtől bűzlő kézzel kucorogtunk a tűz mellett a nagy hídpillér tövében, és a menyhalak természetét elemeztük. Pedig egyáltalán nem így indult a nap.

A húgom pasija, D., aki filozófus, testépítő és súlyos hipochonder, azt mondta, hogy tesz még egy kísérletet a horgászattal, de ha megint nem fogunk semmit, akkor vége, nem jön el soha többet. Azt is mondta, hogy a horgászok az első benyomásai alapján szadista vadállatok, ráadásul súlyosan fertőző dolgokban turkálnak. Hiába magyaráztam neki, hogy az a dévérkeszeg sokkal jobban járt azzal, hogy rögtön agyonvertem, és hogy rohasztott májjal soha többet.

A múlt héten felhív régi horgászcimborám, Ferenc atya, a szemérmes katolikus pap, hogy többnapos dolga akadt Pesten, úgyhogy mi lenne, ha "elmennénk lógatni egyet".

Váratlanul sikerült elcsalnom dr. I.-t focimeccsre. Fizettünk fejenként 500 forintot, ezért másfél óra alatt a következő élményekben volt részünk: egy testes roma szurkoló "buzicigány"-nak nevezett, egy fiatalabb antropológus viszont olyan zsidónak, akinek palesztin az anyja, végül egy lelkes angyalföldi drukker felénk lőtt pisztollyal. Én menekülés közben mondtam, hogy ennél többet sehol sem kapni ötszázért, dr. I.-nek azonban nem volt elég az izgalmakból, és mindenáron sügerezni akart.

A húgom pasija érdeklődni kezdett a horgászás iránt, mire elvittem egy csendes dévérezésre a Hajógyári-szigetre. Ültünk a zöld lombok alatt a délutáni fényben, fogtam egy szép, barna hátú, ezüst oldalú dévért, de mivel nem volt nálunk szák, harmadik társunk agyonverte egy száraz ággal. Nem tudom, hogy ez volt-e a legcélravezetőbb módszer arra, hogy Dáviddal megszerettessük a horgászatot. Péterben annyi finomság és érzékenység volt, mint Károly barátomban a szíriai Aleppóban, ahol a multikulturális terror miatt kifejlődött gátlásosságunk következtében kis híján mind a négyünket ellenállás nélkül megerőszakolt egy Abdul nevű masszőr.

Ha az ember az Erzsébet téren 32 sofőrpólós honfitársával együtt felpréselődik egy Schwechatra menő Volán buszra, majd 12 órán keresztül lelkesen koktélozik a Malaysia Airlines Boeing 777-esének Golden Club-osztályán, hogy aztán a Sheraton Imperial Kuala Lumpur sofőrje egy légkondicionált japán luxusautón gumifa- és olajpálma-ültetvények között beszállítsa egy felhőkarcoló 32. emeletére, ahol a vörösmárvány-kád peremére gondos maláj kezek egy nagy, sárga, sípolós gumikacsát helyeztek a telefonkagyló mellé, az olyan, mint először horgászni rohasztott csirkemájjal: felkavaró élmény.

"Elkaptam egy holstein-frízt!" - mondta az ajtóban állva dr. I. barátom apja, a disztingvált védőügyvéd, aki mostanában minden idejét kedvenc hobbijának szenteli, vagyis szarvasmarhákat fényképez. Hiába hozott magával egy egész cipősdoboznyi friss nagyítást, az öreg dr. I. ezúttal nem tudta magára vonni a figyelmünket. A fia meg én éppen egy döglött nyulat szárítottunk a hajszárítóval, és az életünkért reszkettünk.