Etetés + Barcelona
Maria de Carmen de la Fuentének zavaros disznószeme és egyensúlyzavaros yorkshire-terrierje van. Dickens a fél karját odaadta volna egy ilyen szállásadónőért! A zsugori asszonynak csaptelep- és gázkazánboltja van a szomszéd utcában. Útközben eljátszottam a gondolattal, ahogy a mutatóujjamat vádlón a mellének szegezem, és az arcába kiáltom: "bolhás pokrócot adott nekünk, pedig előre letettük a hathavi lakbért. A saját költségére fogja fertőtleníttetni a lakást, maga vérszívó!" A mutatóujj-szegezést olyan átéléssel próbáltam el, hogy kis híján nyakamat szegtem a meredek csigalépcsőn.
Egy ilyen formás kis szöveg
biztosan mély hatást gyakorol rá, bár a jelenet erejét talán csökkenti, ha a szöveget papírról olvasom. Márpedig képtelen lennék hirtelen megjegyezni ennyi új spanyol szót. És mi van, ha válaszol?
A nagy morfondírozás közben oda is értem a csaptelepbolt elé. Mint az ilyen feszült jelenetek előtt szokásos, a lelkem hirtelen kiszállt a testemből, és kívülről követte az eseményeket. Már a benyitás sem sikerült igazán fenyegetőre, mert a terrier az ajtó mögött sziesztázott. Még külsőbb szemlélő talán inkább a "beosonás" kifejezést alkalmazta volna a látottakra. A testem ezután odalépett a sunyin mosolygó se–ora de la Fuente elé, és egyik kezében a jegyzeteit gyürmékelve, azt mondta neki: "van egy kis probléma." A hárpia felvonta a szemöldökét. A testem ezután a következő szavakat préselte ki (hevenyészett fordításban): "Bolhák vannak. A lakásban. Az ágy. A barátnőmön sok bolhacsípés." Belemélyedtem a jegyzeteimbe: "A takarók. Régi. Ezért."
Az asszony megdöbbenést mímelt, aztán mondott valamit a testemnek, amiből az egy szót sem értett, ezért elszállt a maradék önbizalma is. A sátáni nő győztesen mosolygott, aztán azt javasolta, hogy mossuk ki a takarót, attól majd megfulladnak. A délután azzal telt, hogy különböző drogériákban válogatott megaláztatásoknak tettem ki magam. Nagy napjuk volt ez a barcelonai kereskedőknek! A szerencsésebbek tanúi lehettek, ahogy meglobogtatom a jegyzeteimet, és felolvasom a "Bolhák vannakÉ" kezdetű beszédemet. A kiejtésemmel nem lehetett nagy baj, mert mindegyik eladó alpári tónusban röhögött, de bolhaport, azt nem adtak.
Ami a horgászatot illeti, a pergetőbotomnak már utazás közben nagy hasznát vettük. Az első éjszaka Velence mellett, Mestrében akartunk megszállni. Kora este értünk a városba, ahol a helyiek tíz perc alatt megtörtek azzal a vicces szokásukkal, hogy az angolul feltett kérdéseimre konzekvensen lassú, tagolt, olasz nyelvű választ adtak. Ezután a főutca közepén kifogyott a benzin. Szereztünk gyorsan egy olajoskannát, aztán benzint. Egy Hohes C-s dobozból tölcsért fabrikáltam, letekertem a kanna kupakját, és a nadrágomra zúdítottam fél liter szuperbenzint. Valamiért az a szó jutott először eszembe, hogy "beömlőnyílás". A stupid japán konstruktőrök kicsiny rugós csapóajtót terveztek a luk közepére. A felismerés nem tett boldoggá. "Be kéne nyomni valami vékony, hosszúkás izével" - mondta Imola. Fél perc, és megjelent a kedvenc DAM Exquisite Wobbler márkájú pergetőbotommal. Tényleg nem hoztunk magunkkal más vékony, hosszúkás tárgyat. Vérzett a szívem, de kénytelen voltam ezzel benyomni a csapóajtót. Rémképeim szerencsére nem váltak valóra, és a lakkot nem oldotta fel a benzin.
Az első barcelonai délelőtt elmászkáltunk a kikötőbe. A sok buta turista mind a Kolumbusz-szobrot bámulta, én viszont rögtön kiszúrtam, hogy
közvetlenül
a felszín alatt
jó félkilós, domolykószerű halak napoznak.
Délután teljes felszereléssel vonultam ki a helyszínre. A terepviszonyok gondos tanulmányozása után úgy döntöttem, hogy úszóra itt semmi szükség. A damil végére kötöttem egy hosszú szárú horgot, rátűztem egy kockacukor méretű kenyérdarabot, és bevetettem a móló lábához. A halcsapat lassan körözni kezdett a csali körül. A legnagyobb, tapasztalt példány végül elszánta magát, ráfordult a kenyérre, felgyorsított, aztán csalódottan lemerült, mert egy sportos sirály megelőzte. Bevágnom nem is kellett. Legutóbb az Orczy-kertben gyereket sétáltató cigány családok körében arattam ehhez fogható közönségsikert, amikor a kis betonozott szélű horgásztóban fél óráig kerestem és fárasztottam egy hatalmas amurt, de ők nem videokameráztak. A móló a legnépszerűbb sétálóutca meghosszabbítása, és még így, tél közepén is nyüzsgött a turistáktól. A sirály ötvenméteres, függőleges kirohanással indított. A jól beállított féknek köszönhetően nem tépte ki a kezemből a botot. Kemény rántással próbáltam földre kényszeríteni, amire hátborzongató vijjogással reagált. A helyzet aggasztóra fordult. Nagyobb közönségem támadt, mint a háromlábú gitárosnak. Lázasan kerestem a megoldást, de a szakirodalom nem ad semmiféle támpontot izmos szárnyasok fárasztásához.
"Bassza kutya, elharapom a zsinórt" - gondoltam. A vadul rángatózó botot a számhoz emeltem, majd a zsinórt - szokás szerint - két első metszőfogammal próbáltam elreszelni. Sehogy sem sikerült, mert az orsón nem hagyományos damil, hanem a horgász-űrtechnológia friss vívmánya, a több ezer elemi szálacskából font szuperzsinór volt. Az embergyűrű közepén ekkor megjelent a Guardia Urbana nevű önkormányzati erőszakszervezet két egyenruhás munkatársa. "Mit csinál?" Ezt a spanyol mondatot még én is megértettem, válaszolni rá viszont magyarul sem lett volna könnyű. Próbáltam egyetlen kifejező gesztusba sűríteni, hogy "gondolhatják, hogy nem jókedvemben ugrálok 300 japán között bottal a számban". Az egyik csendőr ekkor legnagyobb megkönnyebbülésemre elvigyorodott, és előhúzta a helyzet kulcsát, a multifunkciós bicskát.
A múlt héten megismerkedtem Renatóval, a mexikói hotelportással. Úgy állítottam be magam, mintha én lennék a süllőzés nagymestere. Az ő országában szerencsére nem honos ez a halfaj. A jövő hétre nagy süllőző túrát tervezünk az Ebro folyóra.
Szily László
(Barcelona)
