Tófalvy Tamás

Visszatekintve az elmúlt bő másfél évtizedre, úgy látszik, a jazz hatása eddig főleg a metal komplex és sebességorientált megszólalást preferáló irányzataiba szivárgott be, a kilencvenes évek elejére-közepére jellemző technikás death metáltól (Cynic, Atheist) egészen az ezredfordulótól egyre felkapottabbá váló tech-metal és hardcore (The Dillinger Escape Plan) őrületig.

Elmúltak már azok az idők, amikor az Isisról csak a Neurosis viszonylatában lehetett beszélni: mára a bostoni kvintett is ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé vált, mint négy-öt évvel ezelőtt a nagy elődnek tartott kultikus zenekar.

Van egy pár visszatérő elbeszélési séma a rocktörténetben: ilyen például a hosszabb underground pályafutás után egyszer csak "nagy" kiadóhoz szerződő zenekar hanyatlástörténete, amely ezzel hirtelen megindul a képzeletbeli művészi lejtőn.

Az ambient és a metál fúziós energiáiból táplálkozó zenekarok a kezdeti együtthaladás után szétszéledni látszanak, gyökereik újabb lehetőségeit kutatva. Persze szigorúan csak zenei és metaforikus értelemben.

Manapság elég egy belenyugvó fejbólintással tudomásul venni: az extrémnek mondott gitárzenéket érintő legtöbb újítás - az Egyesült Államok mellett - Skandináviában születik.

Útszéli jelenségnek az ötvenes években nevezték (szabadon fordítva a "gutter phenomenon" kifejezést) a rock and rollt azok, akik ócska és züllött kifejezésmódnak ítélték, és úgy gondolták, az egyetlen jó tulajdonsága az, hogy valószínűleg gyorsan eltűnik, s így szerencsére nem tudja végső romlásba taszítani (akkor még csak) az Egyesült Államokat.

Határsértés: amennyire divatos ma ez a kifejezés, annál nehezebb meghatározni, hogy voltaképpen mit is értünk alatta: mikor beszélhetünk egy hagyomány követésérõl, és mikor a megváltoztatásáról, esetleg eltérõ hagyományok ötvözésérõl, vagy éppen újak megalkotásáról. Az újabb zenei áramlatok esetében sincs ez másképp, sõt úgy tûnik, minden egyes innovatív zenekar saját mércét állíthat fel a határok átlépéséhez.

Napjainkban talán éppen az újabb rockzenei hullám második periódusát éljük: a grunge-divat után elõször a kilencvenes évek vége felé jelentek meg újra a rádiókban és a tévékben az úgymond "keményebb" zenét játszó együttesek, sajnálatos tény maradt azonban, hogy a számos nu- és egyéb (a szó szoros értelmében) kommersz metál nem sok zenei innovációt, legfeljebb némi változatosságot hozott a globális mainstream zeneiparba. Ahogy a kis késéssel beérkezõ vásári death/black imitációk vagy a deresedõ halántékkal visszatérõ heavy metal legendák sem tudtak semmi izgalmasat produkálni az igényes agresszív zenéket kedvelõ közönség számára.

Két igencsak különböző zenei és elvi hozzáállással találkozhat az, aki megismerkedik a Nora és a Burnt by the Sun eddigi és legfrissebb produkcióival. Az ellentét érdekességét részben az adja, hogy a két zenekar egyes tagjainak útjai a múltban együtt futottak: Michael Olender, a Burnt by hangja, aki szerényen csak "vocal machine"-ként szokta magát jelölni a lemezein, szerzőként is közreműködött a Nora előző nagylemezén (Loser`s Intuition), amely minden bizonnyal a legjobb pillanatait köszönhette neki. Az említett album ugyanis finoman szólva nem egy remekmű - inkább egyfajta lenyomata az egyik, éppen akkor kurrensnek tűnő hardcore-stílusnak, agresszív, menetelős, egyszerű felépítésű és meglehetősen monoton számokkal, amelyekben nemritkán más zenekaroktól már ismerős elemekkel is összefuthatott a szerencsés hallgató.

Hiába számít már lassan egy évtizede megszokott dolognak, hogy egyre több hardcore-zenekar játszik voltaképpen "színtiszta" metált, mégis meglepő, ha ennek során új metálműfajokat alkottak meg, méghozzá a hardcore-színtéren belül. Pedig így esett ez a nemrég új lemezzel jelentkező Calibannal és a Cataracttal is, a német nyelvterület két legelismertebb metalcore-exportjával.

ADillinger Escape Plan és (főleg) a Botch nem túl ismert zenekarok Magyarországon, ami - egy kicsit félretéve az amúgy is gyengélkedő kritikai távolságtartást - több mint érthetetlen, hiszen túlzás nélkül állítható, hogy a legjelentősebb és legnagyobb hatású amerikai stílusformáló és -teremtő formációk közé tartoznak az extrém metalcore műfajában. De legutóbbi lemezeiket együtt hallgatni - és együtt beszélni róluk - nemcsak ezért lehet érdekes, hanem mert törekvéseik, bár teljesen más utakon teljesítik ki őket, nagyon hasonlóak: a zajos hardcore-tól egyébként gyakran idegen iróniát teszik központivá zenei és szövegvilágukban egyaránt. Mike Patton "képbe kerülése" a nemrég frontemberét vesztett Dillinger Escape Planen keresztül innen nézve már akár logikusnak is tűnhet: az énekes utóbbi évei köztudottan a hisztérikus abszurd (és a szokásos felsorolás, Mr. Bungle, Fantomas, Tomahawk) jegyében teltek, és ez meg is látszik a közös lemezen.