Kék vér - Mastodon: Blood Mountain (lemez)

  • Tófalvy Tamás
  • 2006. október 5.

Zene

Van egy pár visszatérő elbeszélési séma a rocktörténetben: ilyen például a hosszabb underground pályafutás után egyszer csak "nagy" kiadóhoz szerződő zenekar hanyatlástörténete, amely ezzel hirtelen megindul a képzeletbeli művészi lejtőn.

Van egy pár visszatérő elbeszélési séma a rocktörténetben: ilyen például a hosszabb underground pályafutás után egyszer csak "nagy" kiadóhoz szerződő zenekar hanyatlástörténete, amely ezzel hirtelen megindul a képzeletbeli művészi lejtőn. Az anyagién persze véletlenül sem, hiszen a sztori mottója mindig ugyanaz: "eladták magukat". Egyszerű lenne persze szó nélkül elmenni az ilyen és ehhez hasonló nagy elméletek mellett, de ez néha sajnos nem megy olyan könnyen. Például az olyan lemezek miatt, mint a Blood Mountain.

A kezdetektől fogva az amerikai extrém zene egyik legendás istállójához, a Relapse-hez kötődő Mastodon a 2002-es Remissionnel csapódott be a köztudatba, és nem vitás, hogy a zseniális opus nyomán teljesen indokolt volt a felhajtás. Védjegyszerű, hegyomlásmódra lezúduló dobok, a masszív riffeket átfonó, éppen megfelelően keletiesre vett gitártémák, erőteljes vokálok, mindez egy hol valódi, hol fiktív mitológiákból összegyúrt, koherens képi világgal körítve - ez volt a Mastodon, egy egészen friss fogás, csupa klasszikus alapanyagból kisütve. A szintén a Relapse-nél megjelent, valamivel halványabb visszhangú második lemez, a Leviathan után pedig megtörtént a nagy esemény: a zenekar leszerződött a Warner Bros.-hoz. És bármilyen inkonzisztensek is legtöbbször az összeesküvés-elméletek, ezúttal mégis passzol a séma: a Blood Mountain pont olyan lett, amilyennek egy multinál megjelenő metállemeznek lennie "kell".

A korábbi, sok tételen átvonuló koncepciókat, szépen megoldott keretes motívumokat, kísérletező kedvű kitérőket már nem fogjuk megtalálni a lemezen, helyettük tizenhárom, gyakran már ismert részleteket is újrahasznosító, könynyebben klipesíthető szám sorakozik egymás után. Az új Mastodonnal természetesen nem az a gondom, hogy rádióbarát. Hanem hogy ez a Mastodon már korántsem az a friss és újító banda, ami volt - viszont az egyébként jó és szép, csak éppen átlagos rockzenét nem illene egyfajta arisztokratikus küldetéstudattal elővezetni. Hogy Brann Dail dobos (persze a Music TV-ben közölt) vízióját idézzem: "Király lenne, ha a srácok nem Linkin Park-, hanem inkább Mastodon-dalokat gyakorolnának otthon ezentúl." Az aktuális slágerlisták lecserélésére irányuló kétes értékű törekvésnél ezúttal is többet ért volna egy újabb zenei vérfrissítés levezénylése.

Warner, 2006

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.