Lemez: Fejlõdõ változatlanság (Heaven Shall Burn: Antigone; Killswitch Engage: End of the Heartache)

  • Tófalvy Tamás
  • 2004. június 10.

Zene

Napjainkban talán éppen az újabb rockzenei hullám második periódusát éljük: a grunge-divat után elõször a kilencvenes évek vége felé jelentek meg újra a rádiókban és a tévékben az úgymond "keményebb" zenét játszó együttesek, sajnálatos tény maradt azonban, hogy a számos nu- és egyéb (a szó szoros értelmében) kommersz metál nem sok zenei innovációt, legfeljebb némi változatosságot hozott a globális mainstream zeneiparba. Ahogy a kis késéssel beérkezõ vásári death/black imitációk vagy a deresedõ halántékkal visszatérõ heavy metal legendák sem tudtak semmi izgalmasat produkálni az igényes agresszív zenéket kedvelõ közönség számára.

Heaven Shall Burn: Antigone; Killswitch Engage: End of the Heartache

Napjainkban talán éppen az újabb rockzenei hullám második periódusát éljük: a grunge-divat után elõször a kilencvenes évek vége felé jelentek meg újra a rádiókban és a tévékben az úgymond "keményebb" zenét játszó együttesek, sajnálatos tény maradt azonban, hogy a számos nu- és egyéb (a szó szoros értelmében) kommersz metál nem sok zenei innovációt, legfeljebb némi változatosságot hozott a globális mainstream zeneiparba. Ahogy a kis késéssel beérkezõ vásári death/black imitációk vagy a deresedõ halántékkal visszatérõ heavy metal legendák sem tudtak semmi izgalmasat produkálni az igényes agresszív zenéket kedvelõ közönség számára.

Az a bizonyos második, párhuzamosan jelen lévõ hullám viszont egy egészen más, alulról szervezõdõ folyamat eredménye: manapság sok hardcore-zenekar hódít magának egyre nagyobb közönséget úgy, hogy rövidebb-hosszabb underground tevékenység után hirtelen mintegy "betör" az üzleti elven szervezõdõ zenei életbe. Vagy úgy teszik ezt, hogy ugyanazt játsszák, amit addig, csak éppen egy nagy kiadóhoz szerzõdve megugrik az értékesítés (Hatebreed, Boy Sets Fire), vagy éppen a mûvészi vagy üzleti megfontolásból egyre "fogyaszthatóbbá" váló zenéjükkel (Poison the Well) vonzanak magukhoz egyre nagyobb tömegeket, s lépnek fel a klubkoncertek mellett egyre gyakrabban a jelképesnek is számító nagyobb, fõleg amerikai fesztiválokon.

A Killswitch Engage abban a szerencsés helyzetben van, hogy egyszerre mindkét csoportba besorolható: a valóban tehetséges új énekessel felvett és az egyre növekvõ Roadrunner kiadónál kijövõ End of The Heartache már jóval több olyan elemet tartalmaz, amelyek klasszikusan az érvényesülés felé szokták terelni az egyszeri zenekar szekerét: dallamos ének és üvöltés egészséges elegye, követhetõ számok, dúdolható refrének s a többi. Az, hogy a lemez egyébként a legkisebb mértékben sem eredeti, persze nem jelenti feltétlenül, hogy mint "produkció" nem lehet értékes. De ha mégis ennyire kedvezõ fogadtatásban részesül - az album LP-je például most a kiadó legkelendõbb bakelitjei közt van - mintegy a mûfaj lehetséges sikerének az emblémájaként, akkor mégis érdemesnek tûnik újra elgondolkodni a "befutás" szükséges és elégséges feltételein.

Ugyanehhez a problémához a Heaven Shall Burn története egy másik hátteret ajánl. Esetükben (még) nem fõsodorba kerülõ aspiránsról van szó, inkább egy amolyan underground sztárzenekarról: nem annyira a lemezeladás, mint inkább a pozitív nemzetközi fogadtatás alapján a német csapat (a Calibanhoz hasonlóan) igen lelkes tábort tudhat a magáénak. De ez sem olyan megnyugtató, ha jobban megnézzük, mi áll az elismerés mögött. Tény: az Antigone egy elképesztõen professzionális album. A csellóra, hegedûre és zongorára hangszerelt, erõs filmzenei hangulatot árasztó be- és átvezetések tizenkét éven alul is garantáltan szívszorítóan szépnek találtatnának; az ehhez nem kevéssé hatásvadász módon társuló, kirobbanó energia pedig sodró lendülettel és dinamikával tölti meg a németes precizitással kicentizett kompozíciót.

De az egész lemezt belengi az a bizonyos tradíció, ami leírhatatlan, de hallás után elsõre felismerhetõ, tipikus gitártémákat jelent: olyan sémákat és bevett összhangzatokat, amelyek mûfajok hosszú során átvonulva érkeztek el a metal-core sablongyûjteményébe (is). A Heaven Shall Burn és a többi hasonló zenekar ezt a hagyományt egyre jobban és változatosabban játssza - de csak a hagyományt, és nem saját zenét. Számomra ezért bizonyosnak tûnik, hogy akár hatalmas közönségsikert vált ki, akár teljes visszhangtalanságot, és akár egyre professzionálisabb keretek között mutatkozik meg, akár nem, ez a fajta zenei tradíció, ha nem tud túllépni a maga alkotta sémákon, mûvészi szempontból - a Morning Again sorait kissé átírva - lassú halálra van ítélve.

Tófalvy Tamás

Century Media/Lifeforce Records, 2004; Roadrunner Records, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.