Visszatekintve az elmúlt bő másfél évtizedre, úgy látszik, a jazz hatása eddig főleg a metal komplex és sebességorientált megszólalást preferáló irányzataiba szivárgott be, a kilencvenes évek elejére-közepére jellemző technikás death metáltól (Cynic, Atheist) egészen az ezredfordulótól egyre felkapottabbá váló tech-metal és hardcore (The Dillinger Escape Plan) őrületig.
És most itt vannak ezek a finnek a Callistóval, akik ezt az egyébként sem ötletszegény hagyományt egyszerre folytatják, színesítik és megtörik: a Noir a jazzes témáknak, hangulatoknak és a metálból örökölt hangszerelésnek egészen újszerű elegyét adja. A Callisto a virtuóz hangszeres tudást csillogtató, szélvészgyors futamokkal terhelt értelmezésekkel szemben egy lassú, atmoszférateremtő és egyben nagyon súlyos ambient-metal remekművet alkotott meg ezzel az ötlettel. A leírás alapján a Noir akár egy Isisbe oltott Bohren Und Der Club Of Gore is lehetne, de nem ilyen egyértelmű a helyzet. Címét is meghazudtoló módon az album ugyanis nem sötét és búskomor, sokkal inkább - a kontrasztokat annál jobban kiemelve - a jazz "smooth", gyengéd énjét keveri a már a True Nature Unfoldsnál megismert, rapszodikus módon adagolt nyers brutalitáshoz.
Amilyen jól érzett rá a Callisto a nagy ötletre, olyannyira nem sikerült ez a szintén masszív, lassú akkordokra hangolt Jesunak, amelynek mintha inkább a saját örökség nyújtotta volna a kiindulópontot az új zenei kalandok keresése helyett.
A legáltalánosabb probléma a Conquerorral talán az, hogy míg az eddig legjobban sikerült mű, a Jesu egyes tételeinek minden pillanata tartogatott valami meglepetést, vagy éppen kibillenthetetlen helye volt a "nagy egészben", a legújabb album mintha egy sokkal egyszerűbb kompozíciós elv mentén lenne megszerkesztve. Hiába akad minden ötödik-hatodik percben - jellemzően számonként egyszer - pár olyan momentum, amire felkaphatjuk a fejünket, mellettük bosszantóan elterpeszkednek az olyan jellegtelen részek, amelyeknek látványosan semmi más céljuk és értelmük nincsen, mint hogy felvezessék és összekössék a jó előre kitalált, de kibontás előtt otthagyott, vagy arra eleve alkalmatlan témákat.
A stratégia pedig megnyitja a teret a további aránytévesztéseknek: az eddigi mélyen érzelmes hangvétel most inkább érzelgősnek és csöpögősnek, a szépség inkább bátortalanságnak hat, a jelentőségteljes csend helyett pedig eluralkodik a hallgatás kilátástalansága.
Fullsteam, 2007; Hydra Head, 2007
