Gyengéd brutalitás - Callisto: Noir; Jesu: Conqueror (2 lemez)

  • Tófalvy Tamás
  • 2007. március 22.

Zene

Visszatekintve az elmúlt bő másfél évtizedre, úgy látszik, a jazz hatása eddig főleg a metal komplex és sebességorientált megszólalást preferáló irányzataiba szivárgott be, a kilencvenes évek elejére-közepére jellemző technikás death metáltól (Cynic, Atheist) egészen az ezredfordulótól egyre felkapottabbá váló tech-metal és hardcore (The Dillinger Escape Plan) őrületig.

Visszatekintve az elmúlt bő másfél évtizedre, úgy látszik, a jazz hatása eddig főleg a metal komplex és sebességorientált megszólalást preferáló irányzataiba szivárgott be, a kilencvenes évek elejére-közepére jellemző technikás death metáltól (Cynic, Atheist) egészen az ezredfordulótól egyre felkapottabbá váló tech-metal és hardcore (The Dillinger Escape Plan) őrületig.

És most itt vannak ezek a finnek a Callistóval, akik ezt az egyébként sem ötletszegény hagyományt egyszerre folytatják, színesítik és megtörik: a Noir a jazzes témáknak, hangulatoknak és a metálból örökölt hangszerelésnek egészen újszerű elegyét adja. A Callisto a virtuóz hangszeres tudást csillogtató, szélvészgyors futamokkal terhelt értelmezésekkel szemben egy lassú, atmoszférateremtő és egyben nagyon súlyos ambient-metal remekművet alkotott meg ezzel az ötlettel. A leírás alapján a Noir akár egy Isisbe oltott Bohren Und Der Club Of Gore is lehetne, de nem ilyen egyértelmű a helyzet. Címét is meghazudtoló módon az album ugyanis nem sötét és búskomor, sokkal inkább - a kontrasztokat annál jobban kiemelve - a jazz "smooth", gyengéd énjét keveri a már a True Nature Unfoldsnál megismert, rapszodikus módon adagolt nyers brutalitáshoz.

Amilyen jól érzett rá a Callisto a nagy ötletre, olyannyira nem sikerült ez a szintén masszív, lassú akkordokra hangolt Jesunak, amelynek mintha inkább a saját örökség nyújtotta volna a kiindulópontot az új zenei kalandok keresése helyett.

A legáltalánosabb probléma a Conquerorral talán az, hogy míg az eddig legjobban sikerült mű, a Jesu egyes tételeinek minden pillanata tartogatott valami meglepetést, vagy éppen kibillenthetetlen helye volt a "nagy egészben", a legújabb album mintha egy sokkal egyszerűbb kompozíciós elv mentén lenne megszerkesztve. Hiába akad minden ötödik-hatodik percben - jellemzően számonként egyszer - pár olyan momentum, amire felkaphatjuk a fejünket, mellettük bosszantóan elterpeszkednek az olyan jellegtelen részek, amelyeknek látványosan semmi más céljuk és értelmük nincsen, mint hogy felvezessék és összekössék a jó előre kitalált, de kibontás előtt otthagyott, vagy arra eleve alkalmatlan témákat.

A stratégia pedig megnyitja a teret a további aránytévesztéseknek: az eddigi mélyen érzelmes hangvétel most inkább érzelgősnek és csöpögősnek, a szépség inkább bátortalanságnak hat, a jelentőségteljes csend helyett pedig eluralkodik a hallgatás kilátástalansága.

Fullsteam, 2007; Hydra Head, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.