Manapság elég egy belenyugvó fejbólintással tudomásul venni: az extrémnek mondott gitárzenéket érintő legtöbb újítás - az Egyesült Államok mellett - Skandináviában születik. De úgy tűnik, nemcsak az újdonságok, hanem az eddigi törekvéseket összefoglaló s egyben új kontextusba helyező felfogások is valósággal burjánzanak ezen az égtájon.
A Burst még Svédországon belül is egy különösen kultikus városból, Göteborgból származik, de ez szerencsére nem jelent determinált hangzást, nem a híres-hírhedt dallamos-gitáros "gothenburg soundot" vitték tökélyre az Origóval, hanem a Botchig, a Converge-ig és a Neurosisig visszavezethető, többek között a post-hardcore és a metal határán kialakult komplex zajhangzást. Saját bevallásuk szerint szándékosan nem akartak egy koncepciózus, zenei értelemben "nagy témákat" feszegető albumot készíteni, inkább csak összehozni pár jól megírt számot. A végeredmény szerencsére nem teljesen így alakult: a lemez annyira egyben van, hogy jobban már nem is lehetne. A megnyitó, csilingelő dallamtól kezdve (Where the Wave Broke) egészen az utolsó pillanatban hirtelen megszakadó, végletekig (poli)ritmizált káoszig (Mercy Liberation) úgy következik egymásból minden hang, mintha az egész összefüggés egyszerre született volna meg a tervezőasztalon, ráadásul valóban sikerült külön-külön is hallgatható, kerek, kidolgozott tételeket írniuk. És amellett, hogy igen, nagyon kitalált, megcsinált, professzionális munkáról van szó, az Origo mégis telítve van érzelemmel, szenvedéllyel, és aminek a meghatározásán annyi filozófus vitatkozik mindhiába: egy nagyon saját, akár pár másodperc után is jól azonosítható hangulattal.
*
Bármennyire tisztességtelen dolog a leghomályosabb területre vezetni az értelmezést, akkor is a sajátos, egységes atmoszféra meg-teremtésének képessége az, ami a Callistónak is a legnagyobb erőssége. A Svédországban felvett, és talán részben ennek köszönhetően az ambient metal Cult of Luna által fémjelzett vonalához hasonuló True Nature Unfolds a nemzetkarakterológiai elvárásoknak ellentmondva egy finn zenekar remeklése. (Egyben igen biztató jel arra nézve, hogy talán már nem csak love- és operettmetallal lehet kitörni az ottani zeneiparból.) A lassú és mély hömpölygésben utazó, kozmikus méretű metaforákban előszeretettel gondolkodó zenekarokhoz képest a műfajhű továbbgondoláson túl a Callisto egyedi-sége rapszodikusságában mutat-kozik meg. Legyen szó akár a Cold Stare dzsesszes fúvósbetétjét elsöprő kitörésről, a Storm gyerekzsivajra, dobra és gitárra komponált hangtájképéről vagy a Worlds Collide finom dallamtöredékeit elnyomó monoton, szaggatott riffeléséről, a recept hasonló: mire el lehetne merülni egy témában, azt gyorsan megszakítja vagy szétzúzza egy másik, lehetőleg gyökeresen eltérő vérmérsékletű szólam. A szélsőségesség azt is eredményezhetné, hogy a lemez darabjaira esik szét, de ez mégsem történik meg: a váltások, emelkedések, süllyedések, gyorsulások és lassulások ugyanannak az egész albumon átívelő hangulatnak a változataiként képesek hullámzani tovább és tovább.
A sokféle extrém zenei stílus sokszor ötletszerűnek tűnő kavarodásában kifejezetten jólesik olyan zenét hallani, ami éretten és fölényesen összegzi, tökéletesíti az eddig felhalmozódott örökséget. Radikális irányváltás nélkül így (is) lehet valami újat csinálni és egyben "dokumentálni" a változást. A kereszteződések, metszetek, átfedések egy időre átláthatóvá válnak, mintha már kész műfajok vagy születő hagyományok lennének. És ki tudja: lehet, hogy tényleg azok.
Relapse, 2005; Earache, 2005
