Lemez: Határsértõk (Meshuggah: I; Cult of Luna: Salvation)

  • Tófalvy Tamás
  • 2005. február 10.

Zene

Határsértés: amennyire divatos ma ez a kifejezés, annál nehezebb meghatározni, hogy voltaképpen mit is értünk alatta: mikor beszélhetünk egy hagyomány követésérõl, és mikor a megváltoztatásáról, esetleg eltérõ hagyományok ötvözésérõl, vagy éppen újak megalkotásáról. Az újabb zenei áramlatok esetében sincs ez másképp, sõt úgy tûnik, minden egyes innovatív zenekar saját mércét állíthat fel a határok átlépéséhez.

A Meshuggah esete arra lehet jó példa, hogyan lehet hosszú (lassan két évtizedes), kitartó jelenléttel - a bevett fordulattal élve - "kitágítani az extrém zene határait". Nekik nem volt szükségük arra, hogy átjátsszák magukat egy másik zenei regiszterbe, inkább megváltoztatták azt, ahonnan indultak. A számos alkalommal a legkülönbözõbb "tíz legfontosabb metálzenekar" közé választott csapat az 1998-as Chaosphere albummal érkezett el ahhoz a kifejezésmódhoz, amelyet lehetetlennek tûnt már tovább radikalizálni, saját keretein belül továbbfejleszteni. A 2002-es Nothing viszonylagos kidolgozatlansága csak tovább erõsítette az ezzel kapcsolatos kételyeket, az I azonban ismét újító képességüket mutatja meg. Az egyetlen tételbõl álló EP ezúttal nem hangzásában, hanem kompozíciójában lép túl az eddig megszokott rutinon: az egymásba átforduló témák változatossága és összefogottsága egyértelmûen haladást jelent a korábbi, egymástól elszigetelt számokból felépített albumok széttördeltségéhez képest.

H

A Cult of Luna már egy jóval nagyobb ívû programban volt képes hasonló koherenciát produkálni: elmondható, hogy aki számára az Isis Panopticonja nélkülözte a szerkezeti egységet, áttekinthetõséget, annak a Salvation minden bizonnyal maradéktalanul pótolni tudja ezt a hiányérzetet. A The Beyond átütõ erejû és szintén alaposan átpolitizált hangorkánja után a Salvation egy finoman árnyalt, rapszodikusan felemelõ és sötét, szenvedélyekkel teli, de mégis aprólékosan megtervezett világba süllyeszti a hallgatót. Ez az album újabb bizonyítéka annak, hogy ma már nem célravezetõ jól körülírható, pontosan levezethetõ zenei hagyományokról beszélni - ezeket a kategóriákat a Salvation teljesen autonóm módon írja felül, a megszólalás már önmagában határsértés, természetes módon, a demonstráció szándéka nélkül. A hallgatás élvezetéhez és az érzelmi ellentétek újragondolásához egyszerre járulhat hozzá ez a jólesõ-frusztráló bizonytalanság és magának a zenének a szuggesztív hatása, meditatív lüktetése; a lassú perceken át felépített hangulatokra rakódó újabb és újabb rétegek fejlõdõ alakzatai, a lágy hangfátylakat robajszerûen maguk alá temetõ súlyos riffek hosszan elnyúló ismétlései, variációi.

Eltérõ módon úttörõ szerepük mellett a két svéd, közelebbrõl umeai (ahol igazán kell lennie valaminek a levegõben, hiszen többek között a retro rockhullám felélesztõi, a Hives és a legendás Refused vagy az International Noise Conspiracy is innen indultak) zenekar közös érdeme - vagy szerencséje? - hogy saját lokális jellegzetességüket és produkciójukat az egész világ számára érdekessé és fõleg globálisan (brit és amerikai kiadók által) fogyaszthatóvá tudták tenni. A mûfaji határsértés így válhat földrajzi határátlépéssé, a határok felülírásával pedig így válik egyre érdekesebbé maga a mozgás, a zene változása és megváltoztatása.

Tófalvy Tamás

Fractured Transmitter Record Co., 2004, Earache, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

A krétafelkelés

Valaki feljelentette Michal M.-et – az eset nem nálunk, hanem a távoli és egzotikus Szlovákiában történt. Nálunk ilyesmi nem fordulhat elő.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van. Az ő kegyei éltetik, ő mozgatja a vezető személyi állomány tagjait, mint sakktáblán szokás a bábukat.