A Meshuggah esete arra lehet jó példa, hogyan lehet hosszú (lassan két évtizedes), kitartó jelenléttel - a bevett fordulattal élve - "kitágítani az extrém zene határait". Nekik nem volt szükségük arra, hogy átjátsszák magukat egy másik zenei regiszterbe, inkább megváltoztatták azt, ahonnan indultak. A számos alkalommal a legkülönbözõbb "tíz legfontosabb metálzenekar" közé választott csapat az 1998-as Chaosphere albummal érkezett el ahhoz a kifejezésmódhoz, amelyet lehetetlennek tûnt már tovább radikalizálni, saját keretein belül továbbfejleszteni. A 2002-es Nothing viszonylagos kidolgozatlansága csak tovább erõsítette az ezzel kapcsolatos kételyeket, az I azonban ismét újító képességüket mutatja meg. Az egyetlen tételbõl álló EP ezúttal nem hangzásában, hanem kompozíciójában lép túl az eddig megszokott rutinon: az egymásba átforduló témák változatossága és összefogottsága egyértelmûen haladást jelent a korábbi, egymástól elszigetelt számokból felépített albumok széttördeltségéhez képest.
H
A Cult of Luna már egy jóval nagyobb ívû programban volt képes hasonló koherenciát produkálni: elmondható, hogy aki számára az Isis Panopticonja nélkülözte a szerkezeti egységet, áttekinthetõséget, annak a Salvation minden bizonnyal maradéktalanul pótolni tudja ezt a hiányérzetet. A The Beyond átütõ erejû és szintén alaposan átpolitizált hangorkánja után a Salvation egy finoman árnyalt, rapszodikusan felemelõ és sötét, szenvedélyekkel teli, de mégis aprólékosan megtervezett világba süllyeszti a hallgatót. Ez az album újabb bizonyítéka annak, hogy ma már nem célravezetõ jól körülírható, pontosan levezethetõ zenei hagyományokról beszélni - ezeket a kategóriákat a Salvation teljesen autonóm módon írja felül, a megszólalás már önmagában határsértés, természetes módon, a demonstráció szándéka nélkül. A hallgatás élvezetéhez és az érzelmi ellentétek újragondolásához egyszerre járulhat hozzá ez a jólesõ-frusztráló bizonytalanság és magának a zenének a szuggesztív hatása, meditatív lüktetése; a lassú perceken át felépített hangulatokra rakódó újabb és újabb rétegek fejlõdõ alakzatai, a lágy hangfátylakat robajszerûen maguk alá temetõ súlyos riffek hosszan elnyúló ismétlései, variációi.
Eltérõ módon úttörõ szerepük mellett a két svéd, közelebbrõl umeai (ahol igazán kell lennie valaminek a levegõben, hiszen többek között a retro rockhullám felélesztõi, a Hives és a legendás Refused vagy az International Noise Conspiracy is innen indultak) zenekar közös érdeme - vagy szerencséje? - hogy saját lokális jellegzetességüket és produkciójukat az egész világ számára érdekessé és fõleg globálisan (brit és amerikai kiadók által) fogyaszthatóvá tudták tenni. A mûfaji határsértés így válhat földrajzi határátlépéssé, a határok felülírásával pedig így válik egyre érdekesebbé maga a mozgás, a zene változása és megváltoztatása.
Tófalvy Tamás
Fractured Transmitter Record Co., 2004, Earache, 2004
