Lemez: Határsértõk (Meshuggah: I; Cult of Luna: Salvation)

  • Tófalvy Tamás
  • 2005. február 10.

Zene

Határsértés: amennyire divatos ma ez a kifejezés, annál nehezebb meghatározni, hogy voltaképpen mit is értünk alatta: mikor beszélhetünk egy hagyomány követésérõl, és mikor a megváltoztatásáról, esetleg eltérõ hagyományok ötvözésérõl, vagy éppen újak megalkotásáról. Az újabb zenei áramlatok esetében sincs ez másképp, sõt úgy tûnik, minden egyes innovatív zenekar saját mércét állíthat fel a határok átlépéséhez.

A Meshuggah esete arra lehet jó példa, hogyan lehet hosszú (lassan két évtizedes), kitartó jelenléttel - a bevett fordulattal élve - "kitágítani az extrém zene határait". Nekik nem volt szükségük arra, hogy átjátsszák magukat egy másik zenei regiszterbe, inkább megváltoztatták azt, ahonnan indultak. A számos alkalommal a legkülönbözõbb "tíz legfontosabb metálzenekar" közé választott csapat az 1998-as Chaosphere albummal érkezett el ahhoz a kifejezésmódhoz, amelyet lehetetlennek tûnt már tovább radikalizálni, saját keretein belül továbbfejleszteni. A 2002-es Nothing viszonylagos kidolgozatlansága csak tovább erõsítette az ezzel kapcsolatos kételyeket, az I azonban ismét újító képességüket mutatja meg. Az egyetlen tételbõl álló EP ezúttal nem hangzásában, hanem kompozíciójában lép túl az eddig megszokott rutinon: az egymásba átforduló témák változatossága és összefogottsága egyértelmûen haladást jelent a korábbi, egymástól elszigetelt számokból felépített albumok széttördeltségéhez képest.

H

A Cult of Luna már egy jóval nagyobb ívû programban volt képes hasonló koherenciát produkálni: elmondható, hogy aki számára az Isis Panopticonja nélkülözte a szerkezeti egységet, áttekinthetõséget, annak a Salvation minden bizonnyal maradéktalanul pótolni tudja ezt a hiányérzetet. A The Beyond átütõ erejû és szintén alaposan átpolitizált hangorkánja után a Salvation egy finoman árnyalt, rapszodikusan felemelõ és sötét, szenvedélyekkel teli, de mégis aprólékosan megtervezett világba süllyeszti a hallgatót. Ez az album újabb bizonyítéka annak, hogy ma már nem célravezetõ jól körülírható, pontosan levezethetõ zenei hagyományokról beszélni - ezeket a kategóriákat a Salvation teljesen autonóm módon írja felül, a megszólalás már önmagában határsértés, természetes módon, a demonstráció szándéka nélkül. A hallgatás élvezetéhez és az érzelmi ellentétek újragondolásához egyszerre járulhat hozzá ez a jólesõ-frusztráló bizonytalanság és magának a zenének a szuggesztív hatása, meditatív lüktetése; a lassú perceken át felépített hangulatokra rakódó újabb és újabb rétegek fejlõdõ alakzatai, a lágy hangfátylakat robajszerûen maguk alá temetõ súlyos riffek hosszan elnyúló ismétlései, variációi.

Eltérõ módon úttörõ szerepük mellett a két svéd, közelebbrõl umeai (ahol igazán kell lennie valaminek a levegõben, hiszen többek között a retro rockhullám felélesztõi, a Hives és a legendás Refused vagy az International Noise Conspiracy is innen indultak) zenekar közös érdeme - vagy szerencséje? - hogy saját lokális jellegzetességüket és produkciójukat az egész világ számára érdekessé és fõleg globálisan (brit és amerikai kiadók által) fogyaszthatóvá tudták tenni. A mûfaji határsértés így válhat földrajzi határátlépéssé, a határok felülírásával pedig így válik egyre érdekesebbé maga a mozgás, a zene változása és megváltoztatása.

Tófalvy Tamás

Fractured Transmitter Record Co., 2004, Earache, 2004

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.