Lemez: Az irónia válaszútjai (The Dillinger Escape Plan with Mike Patton: Irony is a Dead Scene; Bot

szerző
Tófalvy Tamás
publikálva
2003/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

ADillinger Escape Plan és (főleg) a Botch nem túl ismert zenekarok Magyarországon, ami - egy kicsit félretéve az amúgy is gyengélkedő kritikai távolságtartást - több mint érthetetlen, hiszen túlzás nélkül állítható, hogy a legjelentősebb és legnagyobb hatású amerikai stílusformáló és -teremtő formációk közé tartoznak az extrém metalcore műfajában. De legutóbbi lemezeiket együtt hallgatni - és együtt beszélni róluk - nemcsak ezért lehet érdekes, hanem mert törekvéseik, bár teljesen más utakon teljesítik ki őket, nagyon hasonlóak: a zajos hardcore-tól egyébként gyakran idegen iróniát teszik központivá zenei és szövegvilágukban egyaránt. Mike Patton "képbe kerülése" a nemrég frontemberét vesztett Dillinger Escape Planen keresztül innen nézve már akár logikusnak is tűnhet: az énekes utóbbi évei köztudottan a hisztérikus abszurd (és a szokásos felsorolás, Mr. Bungle, Fantomas, Tomahawk) jegyében teltek, és ez meg is látszik a közös lemezen.

Botch: An Anthology of Dead Ends

ADillinger Escape Plan és (főleg) a Botch nem túl ismert zenekarok Magyarországon, ami - egy kicsit félretéve az amúgy is gyengélkedő kritikai távolságtartást - több mint érthetetlen, hiszen túlzás nélkül állítható, hogy a legjelentősebb és legnagyobb hatású amerikai stílusformáló és -teremtő formációk közé tartoznak az extrém metalcore műfajában. De legutóbbi lemezeiket együtt hallgatni - és együtt beszélni róluk - nemcsak ezért lehet érdekes, hanem mert törekvéseik, bár teljesen más utakon teljesítik ki őket, nagyon hasonlóak: a zajos hardcore-tól egyébként gyakran idegen iróniát teszik központivá zenei és szövegvilágukban egyaránt. Mike Patton "képbe kerülése" a nemrég frontemberét vesztett Dillinger Escape Planen keresztül innen nézve már akár logikusnak is tűnhet: az énekes utóbbi évei köztudottan a hisztérikus abszurd (és a szokásos felsorolás, Mr. Bungle, Fantomas, Tomahawk) jegyében teltek, és ez meg is látszik a közös lemezen.

Az Irony is a Dead Scene négyszámos EP bár gyökeresen más, mint a korábbi anyagok, mégis jellegzetesen "saját" album, és alapvetően folyamatosságot jelent az eddigi "Dillinger-életműhöz" viszonyítva. (The Dillinger Escape Plan, 1997; Under the Running Board, 1998; Calculating Infinity, 1999). Ami a másságot képviseli az eddigiekhez képest, az Patton fülbemászó, édes-bús dalolása (különösen a talán legjobb, Pig Latin című tételben) és az új, hangzást telítő billentyűsszólam; ami pedig ugyanaz: a már megszokott szélsebes, rapszodikus váltások és a kirobbanó energia. Azt hiszem, végül ezek az egyezések és változások hozták érzékeny egyensúlyba a lemezt, mert a zene egyfelől összetettebb lett az eddig hiányzó énekkel, de mintha ez az eddigi, szinte túlkomponált káosz önkéntelen elrendeződését is maga után vonta volna.

A Dillinger iróniája után a Botch háza táján nézelődve már valami egészen mást találhatunk: az irónia súlypontja átkerül a zenéből a szövegekre, és a szövegekben is sokkal jobban elrejtve érvényesül, mint Dillingerék "direkt" gúnyolódásában. Az An Anthology of Dead Ends egy hatszámos EP, és ebben a minőségében az utolsó, ha úgy tetszik, a nemrég feloszlott zenekar hattyúdala. A Botch 1993-ban alakult meg a Washington állambeli Lakewoodban, első nagylemezük a sokatmondó American Nervoso (1998) címet viselte, és ezután következett a We Are The Romans (1999), máig az egyik legnagyszerűbb album, amit valaha (valakik) írtak. Szikár, különös hangulatú, valahol a blues és a hardcore között tanyázó zenéjük a math metal nevet kapta, utalva a képletszerű gitárfutamok ritmikájának bonyolultságára és egyben súlyosságára. Szokatlan módon bizarr számcímeinek is sokat köszönhet az együttes legendája, az olyanokénak, mint Swimming the Channel vs.Driving the Chunnel vagy C. Thomas Howell As the "Soul Man".

De úgy tűnik, a posztumusz búcsúlemez nemcsak címében, de tartalmilag is zsákutcának bizonyul; mert bár tartalmaz néhány szokatlan újítást, például hoszszabb, grunge-os hangulatú (kar)énekes részeket, alapvetően nem más, mint a Botch egyébként nagyon eredeti és saját gyártmányú sablonjainak újbóli összerakása, ami különösen a We Are The Romans zsenialitása után váratlan és lehangoló. Az utolsó Botch-Dillinger párhuzam tehát sajna negatív: egy ironikus perspektíva komoly ígéretei az egyik és tragikomédia (vagy középszerűség) a másik oldalon. Bár ki tudja, hátha a kansasi Coalesce-hez hasonlóan a Botch is újra összeáll, és megörvendeztet minket egy újabb remekművel. És csak vicc volt ez az egész.

Tófalvy Tamás

Epitaphs Records 2002/Hydra Head 2002

szerző
Tófalvy Tamás
publikálva
2003/3. (01. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...