Botch: An Anthology of Dead Ends
Az Irony is a Dead Scene négyszámos EP bár gyökeresen más, mint a korábbi anyagok, mégis jellegzetesen "saját" album, és alapvetően folyamatosságot jelent az eddigi "Dillinger-életműhöz" viszonyítva. (The Dillinger Escape Plan, 1997; Under the Running Board, 1998; Calculating Infinity, 1999). Ami a másságot képviseli az eddigiekhez képest, az Patton fülbemászó, édes-bús dalolása (különösen a talán legjobb, Pig Latin című tételben) és az új, hangzást telítő billentyűsszólam; ami pedig ugyanaz: a már megszokott szélsebes, rapszodikus váltások és a kirobbanó energia. Azt hiszem, végül ezek az egyezések és változások hozták érzékeny egyensúlyba a lemezt, mert a zene egyfelől összetettebb lett az eddig hiányzó énekkel, de mintha ez az eddigi, szinte túlkomponált káosz önkéntelen elrendeződését is maga után vonta volna.
A Dillinger iróniája után a Botch háza táján nézelődve már valami egészen mást találhatunk: az irónia súlypontja átkerül a zenéből a szövegekre, és a szövegekben is sokkal jobban elrejtve érvényesül, mint Dillingerék "direkt" gúnyolódásában. Az An Anthology of Dead Ends egy hatszámos EP, és ebben a minőségében az utolsó, ha úgy tetszik, a nemrég feloszlott zenekar hattyúdala. A Botch 1993-ban alakult meg a Washington állambeli Lakewoodban, első nagylemezük a sokatmondó American Nervoso (1998) címet viselte, és ezután következett a We Are The Romans (1999), máig az egyik legnagyszerűbb album, amit valaha (valakik) írtak. Szikár, különös hangulatú, valahol a blues és a hardcore között tanyázó zenéjük a math metal nevet kapta, utalva a képletszerű gitárfutamok ritmikájának bonyolultságára és egyben súlyosságára. Szokatlan módon bizarr számcímeinek is sokat köszönhet az együttes legendája, az olyanokénak, mint Swimming the Channel vs.Driving the Chunnel vagy C. Thomas Howell As the "Soul Man".
De úgy tűnik, a posztumusz búcsúlemez nemcsak címében, de tartalmilag is zsákutcának bizonyul; mert bár tartalmaz néhány szokatlan újítást, például hoszszabb, grunge-os hangulatú (kar)énekes részeket, alapvetően nem más, mint a Botch egyébként nagyon eredeti és saját gyártmányú sablonjainak újbóli összerakása, ami különösen a We Are The Romans zsenialitása után váratlan és lehangoló. Az utolsó Botch-Dillinger párhuzam tehát sajna negatív: egy ironikus perspektíva komoly ígéretei az egyik és tragikomédia (vagy középszerűség) a másik oldalon. Bár ki tudja, hátha a kansasi Coalesce-hez hasonlóan a Botch is újra összeáll, és megörvendeztet minket egy újabb remekművel. És csak vicc volt ez az egész.
Tófalvy Tamás
Epitaphs Records 2002/Hydra Head 2002
