Lemez: Kívülről újítók (Caliban: Shadow Hearts; Cataract: Great Days Of Vengeance)

  • Tófalvy Tamás
  • 2003. június 5.

Zene

Hiába számít már lassan egy évtizede megszokott dolognak, hogy egyre több hardcore-zenekar játszik voltaképpen "színtiszta" metált, mégis meglepő, ha ennek során új metálműfajokat alkottak meg, méghozzá a hardcore-színtéren belül. Pedig így esett ez a nemrég új lemezzel jelentkező Calibannal és a Cataracttal is, a német nyelvterület két legelismertebb metalcore-exportjával.
Hiába számít már lassan egy évtizede megszokott dolognak, hogy egyre több hardcore-zenekar játszik voltaképpen "színtiszta" metált, mégis meglepő, ha ennek során új metálműfajokat alkottak meg, méghozzá a hardcore-színtéren belül. Pedig így esett ez a nemrég új lemezzel jelentkező Calibannal és a Cataracttal is, a német nyelvterület két legelismertebb metalcore-exportjával.

A Shadow Hearts a ´97-ben alakult Caliban harmadik nagylemeze (az első kettő: A Small Boy And A Grey Heaven, 1999; Vent, 2001), és újbóli megvalósítása annak a stílusalkotó euroreceptnek, aminek a német zenekar az eddigi sikereit is köszönhette. Vagyis nagyon gyors, dübörgő (bár néhol fárasztóan panelszerű) "északias" grindcore-futamok hallhatók súlyos, trash-szerű ékekkel széttördelve, és kimondottan black-metal vokálokkal kísérve - a szükséges pluszt az újonnan beszerzett, szinte kisfiús hangú énekes által produkált énekdallamok adják, nem akármilyen vokális kontrasztot alkotva ezzel.

Az egyébként nagyszerűen feloldott feszültség az egyes számok közt is fennáll - a második tétel, a forsaken horizon némi finomítás után akár egy nu-metal slágernek is elmehetne, szemben például a bad dreammel, amely legvalószínűbben csak a címében leírtakat okozná egy gyanútlan rádióhallgatónak.

A másik műfajatya, a svájci Cataract 1998 óta működik, a Great Days Of Vengeance a második (az első: Golem, 2000), illetve a nagyszerű honfitárssal, a Dark Day Dungeonnal való családias énekescsere óta az első nagylemeze. Zeneileg talán kevésbé szélsőséges, mint a Caliban, de ahogy mondani szokás, nem ezért szeretjük, inkább azért a következetesen felelősségteljes állásfoglalásért, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy alapvetően egy hardcore-zenekarról van szó.

Ez alkalommal a lemezhez készített weboldalon (greatdaysofvengeance.com) olvashatóak a szövegekhez írt személyes hangvételű gondolatok környezetvédelemről, szociális egyenlőtlenségről, a technológia és identitás kapcsolatáról és más "klasszikus" témákról. A lemez vizuális kivitelezése a borús világvége-víziónak köszönhetően elég patetikus, de a kontextus idegensége miatt szerencsére ironikusan is felfogható. A Shadow Heartshoz nem készültek esszék, és üzenete is más: inkább belső, mintsem társadalmi konfliktusokra koncentrál.

A két lemez meghallgatása nyilván nem elég annak megértéséhez, hogy az "életmódközpontú" hardcore és az inkább zenei alapon felfogható metál egyre áttekinthetetlenebbnek tűnő összefonódásai és elhatárolódásai hogyan jönnek létre, de olyan élményt nyújthat, aminek a varázsát talán éppen ez az újszerű értetlenség adja.

Tófalvy Tamás

Lifeforce Records, 2003

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.