Elmúltak már azok az idők, amikor az Isisról csak a Neurosis viszonylatában lehetett beszélni: mára a bostoni kvintett is ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé vált, mint négy-öt évvel ezelőtt a nagy elődnek tartott kultikus zenekar. Azóta az összefoglalóan leggyakrabban ambient metalnak nevezett műfaj újdonságból újabb olvasztótégellyé vált, amelyben posztrocktól kölcsönzött hangtájképek olvadnak össze stoner-sludge-doom vonalról elcsent, mélyre hangolt és széttorzított riffekkel és a legkülönfélébb elektronikus (dark) ambient hatásokkal.
Az Isis-szövegekért, -lemezborítókért és -vokálokért felelő Aaron Turner akár ennek a szerteágazó érdeklődésnek a megszemélyesítése is lehetne, hiszen szabad idejében összehozott (nem mellékesen Cave-Int és Converge-t megjárt tagokkal) még egy remek sludge-ambient zenekart Old Man Gloom néven és egy saját dark ambient projektet, a House Of Low Culture-t. És, hogy legyen még egy legendás név a tarsolyban, ő vezeti a HydraHead lemezkiadót is.
Az egyre több és több zenekart (Cult of Luna, Rosetta, Callisto, Unfold, Pelican, Jesu) magába foglaló gitározós ambient hálózatban az Isis föl-értékelődése, stabilizálódása - és nem utolsósorban Aaron Turner befolyásának növekedése - úgy tűnik, nem hagyta érintetlenül a zenéjét sem. Hiszen a 2000-ben megjelent karcosabb, durvább Celestialt két évvel később követő nagy mű, az Oceanic már finomabb textúrákkal hívta fel magára a figyelmet, amelyeket aztán újraértelmeztek a legutóbbi Panopticonban - a kísérletezés és a saját koncepció keretein belüli mozgás tekintetében ez utóbbi album volt az Isis eddigi pályájának csúcsa.
Az In The Absence Of Truth-szal most mintha nyugvópontra jutott volna nemcsak az eddig a felszínt feszegető, morajló energia, hanem a kísérletező kedv is. Pedig a lemez felütése nem ezt ígéri: szokatlan hangnemben, lassú felvezetéssel indul a Wrists Of Kings, amit még az sem ront el, hogy Aaron Turner továbbra sem tanult meg énekelni. A továbbiakban már inkább az előző lemezekről megismert hangulatok dominálnak: kicsit később gyönyörködhetünk ugyan a mesterien összefont, váratlanul egymásba olvadó, végül elkerülhetetlenül durva véget érő harmóniákban (Dulcinea, 1000 Shards), a néhány kiemelkedő pontot azonban szokatlanul sok olyan szakasz köti össze, ahol nem sok érdekes történik.
Ami nem jelenti azt, hogy az AbsenceÉ egy kimerült zenekar lemeze volna. Hanem mintha pont az az együttgondolkodás, közös hullámhossz hiányozna, ami érezhető pluszt adhatna a megkérdőjelezhetetlen hangszeres képességek mellé. Lehet sokatmondóan bólogatni és némi pátosszal megjegyezni: a biztonság, ami sokszor nagyon fontos egy műalkotás hátterében, ezúttal beszivárgott a hangjegyek közé, és eltompította a zene izgalmait. Csak reménykedhetek abban, hogy valami újra kibillenti majd őket e rendíthetetlennek tűnő nyugalomból.
Ipecac, 2006
