TPP

Képzeljük el, hogy a harmincas évek van, s a napnyugati ábrándozások felettébb interessant terepe a magyar pu§ta, ahol a tschikoschok szőrén ülik meg a romantikát, filmkészítésre ihletve ekképp egy lelkes osztrákot. Aki az ismert helybéli írót, bizonyos Móricz Zsigmondot kéri fel forgatókönyvírónak, de annak szkriptjéből csak egy dolgot ért meg: az archetipikus, a régi és új életfelfogás küzdelméről szóló konfliktust, melyben szerelmes fiatalok szabadulnának az apa által képviselt hagyományos életformától.

Vajon miért van az, hogy az ember néha ott találja meg a legteljesebb életörömöt, ahol a legtöbb ok volna bánkódni a jelen miatt és szorongani a jövőtől? És miért kell néha a nyilvánvaló fogyatékosságban ráismerni az élet teljességére? A Benda Bilili! c. francia dokumentumfilmben ezek sokkal fontosabb kérdések, mint a zenés sikertörténet.

Murakami Haruki világsikerű regényéből egy vietnami fesztiválkedvenc (Tran Anh Hung) és tajvani operatőre (Lee Ping Bin) készített magas szakmai színvonalú filmet. Öngyilkossággal indítunk s zárunk, közben pedig fiatal, jóképű, intelligens és érzékeny egyetemisták szenvednek az élet elviselhetetlenségétől. 1967-ben vagyunk, Japánban is dúl a diákság éretlen hőzöngésként ábrázolt "elforradalma", ám a film hőseinek nem holmi társadalmi igazságtalanságokkal, hanem a saját létükkel van bajuk - amit a felnövekvés traumájaként, vagy az emberi találkozás lehetetlenségével való szembesülésként, esetleg az eredendő magányosság tapasztalataként megfejteni mind-mind e különös spleen leegyszerűsítése volna.

Szokták a kelletlenséget azzal a fordulattal is kifejezni, hogy "csinálja, akinek két anyja van". Lisa Cholodenko filmjének címszereplői is így vannak ezzel: két anyjuk van, egy kedves, középkorú leszbikus pár, cserébe nincs egy apjuk sem.

Francois Ozon olyan rendező, akinek nem egyes filmjeit, hanem az életművét célszerű ismerni ahhoz, hogy a filmekben lévő rejtett utalások, motívumok feltáruljanak, jelentéstartalmuk gazdagodjék, s a néző elismerően, saját bennfentességének tudatában csettinthessen a sikeresen dekódolt üzenetek és szofisztikált áthallások számbavételénél. Ha tudjuk, munkáiban hogyan vándorol a gyász motívuma a Homok alatt óta, hogy jelenik meg a homoszexualitás és az utódlás problematikája már az Utolsó napjaimban is, akkor elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a legújabb filmmel egy trilógia zárul le alighanem, aminek a középpontjában a gyász és a túlélés, a gyász meghaladása, a lázadás és az elfogadás, a pusztulás és az új élet szentsége áll. Innen nézvést alig látszik a Menedék életidegen modellszerűsége, ideologikus lapossága. Pedig a kezdés ütős - egy narkós pár utolsó közös estéjét látjuk, amely a férfi halálával végződik, s a rossz minőségű anyag hatását túlélő lány a kórházban tudja meg, hogy állapotos -, a kibontakozásban a forgatáskor csakugyan terhes Isabelle Carré élete legjobb alakítását nyújtja, s tele a film hihetetlenül érzékeny beállításokkal.

Fiatalkorúak börtöne. Munka a gazdaságban.

Két túlsúlyos, a végső elpuhulás küszöbén álló értelmiségi (egyetemi tanár és családterapeuta a páros, másoknak csepegtetik a tudást, s adnak életmódtanácsot) válik. Eleinte úgy képzelik, hogy minden simán megy majd, lévén intelligens emberek.

Susanne Bier filmje csak a rendezői erényeinek köszönhetően nem fajul tanmesévé. Egy dán vöröskeresztes orvos a polgárháború sújtotta Afrikában végzi áldozatos munkáját, s vív kilátástalan küzdelmet nemcsak a lőtt és robbanásoktól keletkezett gyermeki sebek begyógyításáért, de - azzal, ahogy a helybéli sebesült hadúrral bánik, majd elbánik - egyenesen a nagybetűs erőszak ellen is.

Van a filmben egy autó; elektromos és környezetkímélő, trendi, reform és bió. Nagyon sok múlik azon, hogy sikerül-e a hősöknek olyanná formálniuk (komputervezérelt szimuláció és tengersok dollár segítségével), mintha a rock and roll-korszak legendás verdája lenne, bikahangú, zabolátlan lóerőktől remegő motorháztetejű országúti cirkáló. Ilyen a nagy mű létrehozásáról szóló film is.

A Fikász család visszatért, s vele a szellemek, részint lepedőben rohangáló balfékek, akiknek a rohangálásán és balfékségén kéne nevetnünk, részint egy igazi, akinek a megjelenése kellene, hogy dramaturgiailag valamilyen irányba taszigálja ezt a merő balfékséget és rohangálást. De nincs a projektben szellem - vagyis humor, ötlet, tehetség. Itt ez a túlzottan is életrevaló, jól ismert magyar átverőlegény, s most ott folytatná, ahol abbahagyta, csak az igények változatával ezúttal az unalmas wellnesskúriát változtatná - saját szerény közreműködésével - pénzes ezotéria-mániásoknak kísértetkastéllyá.

Az ember, ha úszómedencét épít a villájába, ügyeljen a felhasznált építőanyagra. A túl kemény burkolat életveszélyes.

A román film olyan sokáig nem volt tényező semmiféle fórumon, hogy most a fél világ csodálkozik rá a hirtelen feltámadt realizmusra. Mi sem természetesebb tehát, hogy a román új hullám kisebb loccsanásait előidéző filmes is kellő komolysággal vezeti elő munkáját.