Film - Nincs vége - Jasmila Zbanic: Úton

  • 2011. június 2.

Zene

Messziről nézvést minden rendben lenni látszik. Szarajevó békés nagyváros, tele színnel és illattal, sok életvidám emberrel.
Luna és Amar pedig egymást őszintén szerető emberpárnak tűnik, életükből csak a gyerek hiányzik, de mesterséges megtermékenyítésen gondolkoznak, mint annyian mások Európa hasonló nagyvárosaiban. A repedések lassan válnak láthatóvá a rendezettnek tűnő képen. Előbb Amart függesztik föl reptéri irányítói állásából, mert már nemcsak esténként mulat túlontúl is széles jókedvében, de munkaidőben is iszik. Aztán felbukkan egy régi harcostárs s vele a feldolgozatlan háborús múlt. A lelki nyugalmát az iszlámban megtaláló obsitos nemcsak munkát kínál barátjának, de egy fundamentalista szekta vakhitét is (a Balkánon egyre szaporodó vahabita szélsőségesek nevéhez napjainkban már valóságos terrorizmus is kötődik). Luna viszont, aki maga is a háborúban vesztette el családját, még szerelméért sem hajlandó megszállottak középkori elvei szerint élni.

A dráma halkan, finoman bomlik ki, Jasmila Zbanic rendezőnő (Szerelmem, Szarajevó) érteni hagyja az egyes döntések mögötti motivációkat, nem ítélkezik, de láttat. És megérteti, hogy a balkáni háború sem zárult le, mert semmilyen háború nem zárulhat le, amíg egyetlen ember is emlékszik a megélt szenvedésekre. Az idő nem old meg semmit. Nem törli el a bűnöket, és nem ad enyhülést a gyötrelmek után.

A film kulcsjelenetében Luna visszatér ifjúsága színhelyére, Bijeljinába, ahol a háború egyik első ún. "etnikai tisztogatását" vitték végbe Arkan pribékjei. S a szülőháznál, ahová nagyanyja nem mer visszamenni, szerelme viszont inkább fegyveresen térne vissza, nem gyűlöletes bitorlókkal találkozik, hanem egy, a múlt szörnyűségeiről mit sem tudó kislánnyal, aki nem érti az idegen néni feltörő zokogását. Akinek magának is lehetne ilyen korú gyereke már, de aki többé abban sem bizonyos, hogy az úgy vágyott s fanatikussá lett élettársától mégiscsak megfogant magzatot ki akarja-e hordani.

Az Anjou Lafayette bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.