Értelmiségiek jönnek, jól ápolt egyetemisták, fölmérik a sittesek elképzeléseit az életrõl. Csak sorolják a nagyon értelmiségi kérdéseiket, telik az ív, lesz belõle szociológia-szakdolgozat. Van köztük egy igazán csinos csaj, na, olyan nem lesz, amíg él, a szabadulófélben lévõ fiúnak.
Aki hiába nyel le mindent, s remél egy jobb életet odakinn, egyszer csak megjelenik az öccse, azzal, hogy mire te kijössz, édes bátyám, addigra én, akit addig neveltél, míg ide nem kerültél, nos, én már olaszba mentem anyánkkal, aki ugyan egy kurva, és tönkrevágta a te életedet is, de mégiscsak az anyám, ha visz, mennem kell. Már nem lehet tenni semmit. A parancsnok nem adhat kimenõt, a festett hajú anyuka elszánt, és a megalázott, utolsó emberi köteléktõl is megfosztott fiút még az õr is elveri.
Egy kicsinység is elég már. Egy okoskodó egyetemista, valami beszólás, valami kis gyomros, amit viszonzásul kioszt a kérdõívét is széttépõ börtönlakó. Aztán az õrség. A székkel levert õr. A túszul ejtett lány. A kiszabaduló indulat és kétségbeesés, a minden mindegy.
Mi kell egy jó filmhez? Nem tudom. Ehhez itt elég volt néhány barakk, egy csomó, egytõl egyig tökéletesen hiteles szereplõ, egy szikár, sallangmentes képi nyelv (bármelyik dogmás dán sztár irigykedve nézné, mennyire mesterkéletlen is tud lenni egy végig kézbõl felvett film), s nem utolsósorban egy olyan konfliktus, amiben mindenkinek megvan a maga igaza, még sincs közös realitása semminek, mégis szükségszerûen fordul tragédiába a fojtogató, de fel nem oldható banalitás.
A Cirko Film - Másképp Alapítvány bemutatója
*****
