Szezonjuk lehet mostanság a klasszikus görög tragédiáknak, Oleg Novkovic filmje is ezen a vonalon indul; ám itt a tragédiát privát eltévelyedések, kisszerû és legfeljebb felelõtlennek nevezhetõ emberi döntések idézik elõ, kibontakozni nyögvenyelõsen akar, viszont a kamera annál nagyobb kedvvel idõz el a csúnya arcokon, a sivár tájakon és az elmocskolódott közegen. A rendezõ nyilván a sok komor bányászarctól (mely bányászok amúgy semmilyen viszonyban nem állnak a történtekkel; lehetnénk egy vidámparkban is), a roppant festõi lepusztultságtól, a nyomorultságukat folytonos vedeléssel, láncdohányzással és cuccozással hangsúlyozó szereplõktõl várja, hogy mélységet adjanak a toldozott-foldozott sztorinak, amiben van gyilkosság, vérfertõzés és rengeteg szenvedély. Utóbbi persze védjegyük a balkáni mûdaraboknak; súlyos nézés kipipálva, köpködés elõírt mennyiségben, tettlegesség megjárja, ágyjelenet kellõen brutális, férfiak mosdatlanok, trágárok, alkoholisták és macsók, nõk konokak, szintén trágárok, alkoholisták és nem kevésbé macsók, de a szívük arany. Egy újítás akad azért: a jobb sorsra érdemes, jó képességû színészek idõnként dalra fakadnak. Színtelen hangon eldödörészik a tanulságot: nehéz az élet.
A sok, rém eredetinek és megrázónak szánt történés, indulat és fordulat közepette a szerzõk nem veszik észre, hogy a közhelyet ragozzák: a depresszióba süllyedt Szerbia mélységes rosszkedvét, fatalizmusát, elkeseredését - amit a narcisztikus ábrázolás nem megértet és katartikussá emel, hanem a pusztulás látványán kéjelegve lefokoz.
Az Anjou-Lafayette bemutatója
*