TPP

Két idegen baktat az utcán: apa és fia.

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Pierre-nek menő virágüzlete van Bordeaux-ban, 10 euró egy szál rózsa, a káprázatos csokrok ára százas nagyságrendű, ugyanakkor a nagybani piacon kemény üzletember.

Hazal Németországban született török lány, éppen nagykorú lesz.

A berber gazdálkodó két fia Szíriába szökik, hogy az Iszlám Állam nevű terrorszervezethez csatlakozzon.

Szegény Lynette-et, a sütigyári munkásnőt, másodállású felszolgálót az ág is húzza.

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

„A feketék a jók, a fehérek a rosszak”

Több mint három év telt el az orosz invázió óta, de az európai (vagy az amerikai) film nem látszik reflektálni az ukrajnai háborúra.