Film

A szivárványon túl

Sofia Coppola: Made in Hollywood

  • 2011. november 3.

Film

Van egyfelől az a közhely, hogy a filmsztárság nem az az örökös boldogság, beérkezettség, kirobbanó kreativitás és véget nem érő taps, aminek elsőre látszik, hanem a siker ördögével kötött, gyakorta tragédiába forduló alku, amiben a valóságos, igazi emberi életet kell odaadni a mulandó csillogásért. A sztár önnön tehetségének rabja, amit kizsákmányol, hogy szeretetnek vélt érdeklődést kapjon. A filmművészeten és -iparon belül külön szubzsáner tárgyalja az efféle csillagok boldogtalan, kudarcos életét.

Sofia Coppola sem először foglalkozik a közismertség árnyoldalával. Az Elveszett jelentésben egy öregedő, az élvonaltól már távolodó, de Japánban egy whiskey reklámarcaként még mindig igazi hírességnek számító moziszínész néz szembe kiürült életével - és nem a nyávogás van benne, hogy jaj, kiüresedett a főhős élete, hanem a tény, hogy kiüresedett az élete.

Ezt a leírhatatlan különbséget fogalmazza ismét rendkívül finom, elegáns filmmé a nagy Coppola legtehetségesebb gyermeke. Újra egy filmsztár áll a középpontban (Stephen Dorff kölcsönöz szomorú spleent a tétova és sodródó figurának), aki azonban sikerei csúcsán szembesül a kétségbeejtő ürességgel és kiégettséggel. Partiból partiba szédül, alkalmi ismerősei nevét is képtelen megjegyezni, a csak neki prezentált rúdtáncot nézve éppúgy elalszik, mint szerelmeskedés közben. Nincs egy gondolata már ezer éve, de nem is volna rá kíváncsi senki: sűrű sajtótájékoztatóin ostoba firkászok épp olyan ostobaságokra kíváncsiak, mint amilyen ostobán ő maga néz ki a fejéből - a film egyik legnagyszerűbb jelenetében éppen több centiméter szobrászgipsz alól (a következő akciófilmhez készítenek maszkot egyébként is maszk-szerű arcáról). Amikor egyszer elutazik az exe, a nyári tábor kezdetéig kénytelen gondját viselni kamaszodó lányának. Valójában a lány viseli az ő gondját, kizökkentve tespedt egykedvűségéből. Feltűnik egy eleven lény, aki valódiságot és elevenséget vár el. S amikor elmegy újra, az üresség immár nem kiüresedettségként untat, hanem betöltetlenségként fáj.

Mindezt halkan és egyszerűen meséli el a Made in Hollywood. Hagy időt, hogy minden beállítást alaposan szemügyre vegyünk. A korai Jarmusch volt ilyen radikálisan eszköztelen, de ő reszelős, szögletes helyzetekkel dolgozott. Sofia Coppolánál szinte alig emelkedik ki a látszólag egynemű felületből az, amit észre kell venni. Leheletfinom párhuzamokkal dolgozik, úgy teremt közeget, hogy észre sem vesszük, úgy módosít jelentést, hogy csak akkor tűnik fel, amikor már túl vagyunk rajta. Intelligens, érzékeny mozi.

A Szuez Film bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.