1967-ben vagyunk, Japánban is dúl a diákság éretlen hõzöngésként ábrázolt "elforradalma", ám a film hõseinek nem holmi társadalmi igazságtalanságokkal, hanem a saját létükkel van bajuk - amit a felnövekvés traumájaként, vagy az emberi találkozás lehetetlenségével való szembesülésként, esetleg az eredendõ magányosság tapasztalataként megfejteni mind-mind e különös spleen leegyszerûsítése volna. A középpontban a gyászmunka áll, amit egy megmagyarázatlanul öngyilkossá lett fiú barátnõje és barátja végez, akik sosem tudnak egymásra találni - mert a gyász nem feldolgozható: túl lehet jutni rajta, de nem vértez fel a következõ veszteség ellen.
A kulcsszerepet játszó szexualitás egyrészt súlyos, szinte metafizikai döntések kifinomult érzékenységû realizálása, másrészt ösztönöktõl vakon vezérelt aktus, a vágy kivédhetetlen következménye, ami inkább csonkítja, mint beteljesíti az életet.
Ez az emberpróbáló lassúságú, jelentõségteljes nézésekre és hallgatásokra épülõ, pazarul fotografált film lehetne a zseniális Szerelemre hangolva párdarabja is - s talán akar is lenni; az operatõr mindenesetre már Wong Kar-Wai klasszikusában is közremûködött -, ha nem épp a mindent átizzító erotika hiányozna a szép arcú és kecsesen búslakodó ifjak játékából.
A Fórum Hungary bemutatója
***
