Uitz Renáta

Szokatlanul nagy figyelmet kapott a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának minapi ítélete (a Magyar László kontra Magyarország ügyben), amelyben a testület úgy találta, hogy a magyar jogban újabban kiszabható tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés hatályos magyar szabályozása sérti az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. cikkében foglalt kínzás és embertelen, megalázó bánásmód vagy büntetés tilalmát.

Folyó év április 8-án, amikor a magyar nép érdeklődőbb fele (se) csak kiheverni kezdte épp az új választási rendszer okozta megpróbáltatásokat, Európa bíróságai elérkezettnek látták az időt, hogy betoppanjanak a frissen újraválasztott magyar kormányhoz. A sors úgy hozta, hogy mindkét bíróság alapvető jogokat érintő alkotmányos jelentőségű kérdésben fondorkodott: az unió luxembourgi bírósága az adatvédelmi ombudsman korai elbocsátását vizsgálta, míg a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) az egyházak elismerésének szabályairól döntött.

Rui Tavares, az Európai Parlament (EP) zöldpárti frakciójának független portugál képviselője szokatlan hírnévre tett szert az elmúlt héten a világegyetem magyar szektorában. Pedig nem tett mást, mint jegyzi az EP állampolgári, jogi, bel- és igazságügyi bizottságának (a LIBE bizottságnak) jelentéstervezetét az alapvető jogok helyzetéről Magyarországon. Bár derült égből villámcsapásnak tűnhet a 32 oldalas dokumentum, a LIBE eljárása jó ideje folyik: az EP 2012. február 16-i állásfoglalásában írt elő egy sor lépést hazánk közelmúltbéli közjogi teljesítményére válaszul, a LIBE-jelentés csupán egy ezek sorában.

Az Alkotmánybíróság (AB) móresre tanítása visszatérő elképzelés a legújabb kori magyar alkotmányozás fénylő égboltján. A legfrissebb kormányzati felvetés, miszerint az Alaptörvény módosításával kell megtiltani az AB-nek, hogy korábbi gyakorlatához tartsa magát, kétségkívül organikusan illeszkedik a közelmúlt magyar alkotmányozási gyakorlatába.

Szeptember közepén a német szövetségi alkotmánybíróság (AB) valamelyest kiszámítható módon, feltételekkel, de átmenetileg biztosan áldását adta az eurózóna állandó válságkezelési alapjához (ESM), illetve a fiskális paktumhoz történő német csatlakozásra. A döntésről a világ minden vezető orgánuma és a magyar lapok is azonnal beszámoltak.

Az utóbbi másfél évben sokat hallhattuk, hogy a '89-es Alkotmány avítt sztálinista csökevény, átmeneti jellegéből eredően cserére szorul, és egyébként sem alkalmas az ország gazdasági felemelkedésének kivitelezésére. Időközben némiképp okafogyottá vált azon töprengeni, hogy a felsorolt minőségi kifogások mennyiben egyeztethetők össze egymással (hogyan lehet valami sztálinista, ami a demokratikus átmenetet szolgálta?), illetve hogy egy alkotmány - a magántulajdon védelmén túl - milyen gazdasági célokat is hivatott pontosan szolgálni.

A modern kori magyar alkotmányozás, illetve - most már - alkotmányozások adósságai között apróságnak tűnhet, hogy a köztársaság az értelmi, szellemi vagy pszichoszociális fogyatékkal élőket alapvetően nem tartja érdemesnek a választójog gyakorlására. (Erről korábban lásd: Túl a peremen, Magyar Narancs, 2009. szeptember 24.) Ez a tény egyrészt azért szégyenletes, mert a magyar jogrendszer nem veszi emberszámba a népességnek egy közepes méretű város lakosságát kitevő hányadát. A gyakorlatban pedig azért probléma, mert - amint ezt a nemzetközi emberi jogi gyakorlat a közelmúltban újra igazolta - sérti Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásait. Az alábbiakban az ENSZ Fogyatékossággal Élő Személyek Jogainak Bizottsága legújabb észrevételei alapján sorra vesszük a magyar történet fordulatait. Elöljáróban annyit: elfogadhatatlan, hogy az állam maga váljon a fogyatékos emberek politikai jogérvényesítésének kerékkötőjévé. A szövegközi idézetek a helyzet abszurditásának méltó emlékművei.

Tavaly november 3-án az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) héttagú tanácsa a Lautsi kontra Olaszország ügyben kimondta, hogy az olasz állami általános iskolák osztálytermeinek falára kifüggesztett feszület sérti a szülők alapvető jogát a vallási és világnézeti meggyőződésükkel összhangban lévő oktatáshoz és tanításhoz (Emberi Jogok Európai Egyezménye, Első Kiegészítő Jegyzőkönyv, 2. cikk), és ezzel szoros összefüggésben sérti a vallásszabadságot (9. cikk). Uitz Renáta

Az Alkotmánybíróság (AB) 2010. március 23-án három különvélemény és két párhuzamos indokolás mellett alkotmányosnak találta a bejegyzett élettársi kapcsolat (BÉK) 2009 júliusa óta hatályban lévő jogi szabályozását. A döntés nyomán immár nem kérdéses: négyféleképpen élhet közös háztartásban a magyar szíve választottjával. Az AB által most jóváhagyott szabályozás szerint míg de facto, illetve közjegyzőileg nyilvántartásba vett élettársi kapcsolatot (ún. nyilvántartással igazolt élettársi kapcsolatot) nemi hovatartozásra tekintet nélkül létesíthetnek az arra elszántak, házasságot szigorúan csak különböző nemű, bejegyzett élettársi kapcsolatot pedig kizárólag azonos nemű emberpárok köthetnek. A házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat közötti további lényegi különbségek, hogy a bejegyzett élettársak nem viselhetik egymás nevét, a bejegyzett élettársi kapcsolat apasági vélelmet nem keletkeztet, a bejegyzett élettársakra nem vonatkoznak a házastársak által történő közös gyermekké fogadásra vonatkozó szabályok, valamint a házastársakra vonatkozó humán reprodukciós szabályok, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat a felek közös megegyezésével közjegyző előtt is megszüntethető. Egyebekben a házastársakra és a bejegyzett élettársakra azonos szabályok vonatkoznak - legyen szó a közös öröklésről, özvegyi nyugdíjról, tartásról, vagy épp közös bankszámláról.

Április végén a kormány kezdeményezte a holokauszttagadás betiltását, észrevételezvén, hogy - aktív faji gyűlöletkeltéssel párosulva - lassacskán a magyar hétköznapok rendszeres programjává válik. A reakciókat figyelve pillanatnyilag úgy tűnik, szinte elvárás, hogy a magára valamit is adó liberális gondolkodó és/vagy az emberi jogok elszánt védelmezője a holokauszttagadás betiltásáról mint a szólásszabadság elfogadhatatlan korlátozásáról nyilatkozzék.