Bár a tervezet magyar vonatkozásai is figyelmet érdemelnek, szövege jelentőségében messze túlmutat a magyar kormány európai baleseteinek értékelésénél. Arra tesz kísérletet, hogy mozgósítsa az EU intézményeit az unió alapító és alapvető eszményeinek védelme érdekében. Alkalmasabb szavak híján ezen alkotmányos alapokat a tervezet az EU közös értékeinek nevezi, hivatkozva az unióról szóló, közkeletű nevén Lisszaboni szerződés 2. cikkének egyik fordulatára, amely kimondja: "Az unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok - ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait - tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában." Az emelkedett 2. cikket nehéz másképp olvasni, mint egy magasztos (és ennek megfelelően ünnepélyességében üres) sóhajt az áhított szebb jövő felé vezető úton.
Ez az EU közös értékeiről álmodó 2. cikk az elegáns nevén csak koppenhágai dilemmának becézett összeurópai fejtörő foglalata. Emlékeztetőül: a "koppenhágai kritériumok" fordulat az 1990-es évek politikai szótárának eleme, azon feltételek összességét jelöli, amelyeket az EU a kelet-közép-európai államok uniós csatlakozásának előfeltételéül szabott. Az ún. politikai kritériumok két alapeleme a stabil demokratikus intézményrendszer, valamint az emberi és kisebbségi jogok érvényesülése és védelme. Mindebből akkor lett dilemma, amikor kiderült, hogy csatlakozási feltételként az EU megállapíthat ugyan egy sor elvárást a bebocsátást kérő államok alkotmányos vagy épp emberi jogi berendezkedésére nézve, ám a csatlakozást követően az EU intézményei - hatáskör hiányában - már nem léphetnek fel a belépett tagállamok alkotmányos kilengéseivel szemben. A belépők és a tagok közötti alkotmányos és emberi jogi különbségek mindaddig főképp elméleti - és legitimációs - problémát jelentettek, amíg egyes tagállamok nem kezdték el aktívan feszegetni a korábban adottnak vett közjogi alapvetést. S bár Magyarország az utóbbi időben a többi tagállamnál valamivel szorgosabb a határok áthágásában, korántsem a mi hazánk az egyetlen kísérletező kedvű játékos az unióban.
A koppenhágai dilemmát a Lisszaboni szerződés feloldhatta volna, de nem tette. Kétségkívül megerősítette az unió elköteleződését az emberi jogok, illetve az alapvető jogok irányába: az EU alapító szerződéseivel azonos szintre emelte a hányatott sorsú Európai Alapjogi Chartát, megelőlegezte az EU (jelenleg zajló) csatlakozását az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, megerősítette az alapvető jogok státuszát az EU-jog általános elvei között, és az emberi jogok védelmét az EU külkapcsolatainak céljává emelte. Az alapvető jogokért, illetve az emberi jogokért való alapelvi szintű kiállás mellett azonban a Liszszaboni szerződés nem tartalmaz konkrét, részletes előírásokat a tagállamok alkotmányos berendezkedésére nézve, és nem rögzít jól használható jogérvényesítési mechanizmusokat a tagállamok által elkövetett alapvető jogsértésekkel szemben.
Bár a szerződés 7. cikke bevezetett egy eljárást a rendbontó tagállamok kizárására a közös értékek védelmében, ezt a mechanizmust leginkább holmi végső esetre szóló politikai elrettentésnek, nem pedig a napi jogérvényesítés eszközének képzelték a szerzők. A 7. cikk szerinti kizárást az EU Tanácsa, a Parlament, a Bizottság, vagy a tagállamok egyharmada kezdeményezheti a Parlamentnél; vagyis az unió központi intézményei, illetve több mint egy tucat tagállam. Az eljárás során a tagállam kizárása a végső döntés, az elsődleges szankció az érintett tagállam egyes (tehát nem teljes) szerződéses jogainak - így például a Tanácsban való szavazati jogának - a felfüggesztése.
Kár lenne tagadni, hogy az elmúlt évek magyar közjogi leleményessége érdekes szakmai beszélgetéseket indított meg a koppenhágai dilemma kezelésére. Ezek központi kérdése nem a tagállamok megrendszabályozásának szükségessége, hanem annak leghatékonyabb mikéntje, tekintettel az uniós intézmények és intézkedések alapító szerződésekben foglalt korlátaira, illetve az uniós jog általános természetére. Formabontónak számított 2012 tavaszán az az Armin von Bogdandy által képviselt ún. heidelbergi javaslat, mely az EU-állampolgárság fogalmi keretébe helyezve szerezne érvényt az egyének alapvető jogainak. Jóval radikálisabban szorgalmazta 2013 tavaszán Jan Werner Müller egy koppenhágai bizottság felállítását, amelynek feladata a koppenhágai kritériumok érvényesítése lenne a tagállamokkal szemben. A tagállamok kordában tartása tehát mára nem csupán elméleti kérdés, s ezt jól példázza az a 2013. március 6-i indítvány, amelyben Németország, Hollandia, Dánia és Finnország külügyminiszterei kérték a Bizottság elnökét, José Manuel Barrosót egy olyan mechanizmus kialakítására, amely "elősegíti a tagállamokban az alapvető értékek tiszteletben tartását".
A Tavares-tervezetet tehát célszerű ebben a formálódó fogalmi és történeti keretben olvasni. A szerződés 2. cikkén alapulva, de azon túlmutatva, ekképp foglalja össze az EU közös értékeit: "A hatalom független intézmények közötti megosztás(a), amely a fékek és ellensúlyok megfelelően működő rendszerén alapul..., a jogszerűség tiszteletben tartása, ideértve az átlátható, számon kérhető és demokratikus jogalkotási folyamatot is; jogbiztonság; a szabad választásokon és az ellenzék jogainak tiszteletben tartásán alapuló képviseleti demokrácia szilárd rendszere; a jogszabályok alkotmánnyal való összeegyeztethetőségének hatékony ellenőrzése; hatékony, átlátható, részvételen alapuló és elszámoltatható kormány és közigazgatás; független és pártatlan igazságszolgáltatás, független média; és az alapvető jogok tiszteletben tartása."
Az európai közös értékek sorában felsorolt, a 2. cikk szövegét meghaladó elemek forrásai az európai közjogi tér szorgos munkásainak találmányai, a Velencei Bizottság véleményei, a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának ítéletei, vagy épp az EU intézményeinek döntései. A tervezet ugyanis abból indul ki, hogy az EU tagállamai és állampolgáraik egyetlen közös politikai, közjogi és értéktérben léteznek és működnek, a közös európai értékek ebben a közegben nyernek értelmet a napi politikai gyakorlat során. Ezt a hétköznapi eljárást a tervezet egy olyan párbeszéd formájában képzeli el, amelyben a nemzeti parlamentek ellenőrző tevékenysége az unió hitelességének egyik lényeges garanciája.
A tervezet csupán annyit kíván az unió minden intézményétől, hogy napi szinten haladja meg önmagát. Ehhez képest szinte eltörpülnek a magyar kormányhoz intézett olyan felhívások, mint például hogy szíveskedjék nem meghurcolni a saját Alkotmánybíróságát.
