A miniszterelnök egy körmendi választási rendezvényen felháborítónak nevezte a strasbourgi ítéletet, a Fidesz közleményében pedig egyenesen az európai uniós parlamenti választások tétjévé tette a tényleges életfogytiglan megvédését. A büntetés megőrzése mellett a miniszterelnök legfőbb érve az volt, hogy jelentős visszatartó erővel bír a bűnt elkövetők vagy az ilyen szándékú emberek számára. A közlemény azt is megemlíti, hogy az alaptörvényről szóló nemzeti konzultáción a válaszadók 94 százaléka támogatta a tényleges életfogytiglan bevezetését. A körmendi beszéd legtöbbet idézett fordulata szerint az EU-ban "a bűnt elkövető emberek jogait az ártatlan emberek jogai és az áldozatok jogai elé helyezik".
Mit mond az ítélet?
A miniszterelnök vehemens fellépése azt sejteti, hogy a strasbourgi bíróság kitörölte a magyar jogrendszerből az életfogytig tartó szabadságvesztés intézményének még a puszta lehetőségét is. Ennek fényében meglepőnek tűnhet, hogy a bíróság ítéletében kifejezetten kimondta, hogy az egyezmény nem zárja ki az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását felnőtt korú elkövetőkre (47. §). A hatályos magyar rendelkezéseket azért találta egyezménysértőnek, mert a tényleges életfogytiglanra ítélt elkövető számára nem elérhető olyan rendes (értsd: nem rendkívüli) felülvizsgálati mód, amely lehetővé tenné a büntetés csökkentését, beszámítását, vagy az elítélt feltételes szabadságra bocsátását. A köztársasági elnök által adható kegyelem a bíróság szerint azért nem tekinthető ilyen, az egyezmény előírásainak megfelelő felülvizsgálati módnak, mert alkalmazása szabad politikai mérlegelés eredménye: nem megállapítható, hogy az elnök a kegyelem mérlegelésénél és a döntése során milyen szempontokat vesz figyelembe (57. §).
A strasbourgi bíróság ítélete tehát nem zárja ki az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását, csak feltételekhez köti annak alkalmazását. A magyar államnak (egészen pontosan a jogalkotónak) azt javasolta a bíróság, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztésre elítéltek számára vezessen be egy olyan felülvizsgálati rendszert, amely a jogszabály szintjén egyértelművé teszi, mikor és milyen feltételek mellett merülhet fel az elítélt szabadon bocsátása (71. §). A bíróság által előírt felülvizsgálati rendszernek át kell tekintenie, hogy van-e legitim büntetőpolitikai indoka az elítélt további fogva tartásának.
Hangsúlyozandó azonban, hogy ítéletében a bíróság nem határozta meg az életfogytig tartó szabadságvesztésnek az egyezmény szerint megengedhető tényleges hosszát és (mivel az indítványozó ilyen irányú kérelmet nem terjesztett be) nem vizsgálta azt sem, hogy az ügyben egyébként sikeres indítványozó szabadon bocsátható-e. Az egyezménysértő állapot elhárítható egy olyan felülvizsgálati forma bevezetésével, amely a megfelelő feltételek fennállása esetén ténylegesen és kiszámíthatóan lehetővé teszi az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt elkövető szabadon engedését. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek automatikus kiengedése azonban nem egyezményes követelmény a strasbourgi ítélet alapján.
Az Egyesült Királyság esetei a bírósággal
Röpke két hónapon belül ez már a harmadik olyan ítélete a strasbourgi bíróságnak, amelyben elmarasztalja a magyar államot a 2011-es alkotmányozással összefüggésben, ezért aztán akár úgy is tűnhet, mintha e lángoktól ölelt kis ország ki lenne pécézve Európában. Az igazság azonban az, hogy mint az áprilisi egyházügyi törvényt érintő marasztalás esetében is, a tényleges életfogytiglant érintő ítéletnél is korábbi ügyekben kialakított joggyakorlatának elveire alapozta döntését a strasbourgi bíróság. A bíróság legmagasabb szintű fóruma, az ún. Nagykamara 2013 júliusában kihirdetett Vinter kontra Egyesült Királyság döntésében már kimondta, hogy az egyezmény embertelen bánásmódot vagy büntetést tiltó 3. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés kiszabását követően a tagállamok hatóságai kötelesek megvizsgálni, hogy az elítélt életében bekövetkezett változásokra és az ítélet végrehajtása (a fogva tartás) során elért rehabilitáció eredményeire figyelemmel fennállnak-e még az elítélt fogva tartását indokló legitim büntetőpolitikai megfontolások.
A tényleges életfogytiglan egyezménysértő volta miatt tehát elsősorban az Egyesült Királyság érezheti magát sarokba állítva; a Nagykamara döntése elsőként őket érte hidegzuhanyként egy nagy jelentőségű ügyben. Pár éven belül nem ez az első alkalom, amikor a királynő hűséges alattvalóinak kormánya kapja közvetlenül az arcába az európai emberi jogi bíráskodás friss fejleményeit (mint például az elítéltek jogát a választójog gyakorlásához). Épp ezek az ítéletek szították az Egyesült Királyság kormányának az utóbbi években a szokásosnál is hangosabb Európa-ellenességét. Mert azt egyik tagállam kormánya sem kedveli, ha épp rajta statuálnak példát. Más kérdés, hogy London ellenkezése komoly lökést adott a strasbourgi ítéletek végrehajtásának újragondolásához, és elősegítette a bíróság, illetve a kapcsolódó intézmények és eljárásaik átfogó reformját.
A magyar állam viszont Magyar László kérelmére csak azt kapta, amire a korábbi döntések alapján világosan számíthatott: a magyar ügyben eljáró bírói tanács a várakozásoknak megfelelően alkalmazta a Nagykamara korábbi gyakorlatában foglalt elveket. Az ítélet tehát nem annyira felháborító, mint borítékolható volt. Más országok az egyezménysértés megállapításával járó kellemetlenségeket hasonló helyzetben (ti. világos nagykamarai gyakorlat fennállása esetén) igyekeznek úgy elkerülni, hogy gyorsan maguktól jogszabályt módosítanak, és igyekeznek az indítványozó ügyét is áttekinteni. 2013 júliusa óta a magyar államgépezetnek is akadhatott volna erre ideje - két alaptörvény-módosítás között. Nem lett volna példátlan, hogy egy függőben lévő (és minden számítás szerint vesztésre álló) bírósági ügyre törvénymódosítással válaszolnak az érintettek.
Hogy ez miért nem történt meg? Az egyik ok talán az, hogy nincs olyan demokratikusan választott kormány a világon, amelyik jó szívvel oda tudna állni választói és adófizetői elé, azt magyarázva, hogy kiszolgáltatott idős emberek vagy kisgyermekek gyilkosainak is vannak emberi jogai. Az emberi jogok védelme, és különösen a büntetőeljárási garanciák erősítése nehezen piacosítható jószág. Komoly politikai erők nem mondanak olyat, mint hogy az elítélteknek is joguk van az emberi méltósághoz, mert egy ilyen mondat a fellépőt (legalábbis egyes félelmek szerint) beláthatatlanul népszerűtlenné teszi. Tony Blair munkáspárti kormánya sem tudta azt mondani választóinak 2005-ben, amikor a strasbourgi bíróság ítéletében erre kötelezte, hogy hajlandó átgondolni az elítéltek választójogának általános kizárását, mert nem vállalta annak a politikai kockázatát, hogy elmagyarázza a választóknak, miért is vágynak a parlamenti képviselők a szállásadójának megöléséért életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt John Hirst szavazatára. Márpedig a strasbourgi bíróság Hirst kérelmére marasztalta el az Egyesült Királyság kormányát, és a strasbourgi döntés nyomán Hirst életrajza elárasztotta az angol sajtót.
A kormány érvei és a cáfolatok
Mi több, a kegyetlen bűnözővel szemben keményen fellépő állam képe a hatékonyság és a biztonság képzetét kelti. Ritka, amikor egy nép nem támogatja a súlyosabb büntetések kiszabását. Erre utalt a Fidesz közleménye is, amikor emlékeztetett, hogy a nemzeti konzultációban 94 százalékos támogatottságot élvezett a tényleges életfogytiglan bevezetése. Emlékeztetőül: 2011. áprilisában az alaptörvény előkészítésének munkálataiban vezető szerepet vállaló Szájer József, aki a nemzeti konzultációs testületet vezette, arról számolt be, hogy "a kipostázott kérdőívek mintegy 11 százaléka, összesen 916 941 visszaérkezett". A nemzeti konzultáció eredménye tehát nem szükségszerűen tükrözi a választójogosult népesség büntetéspolitikai preferenciáit. Mindezzel nem arra utalok, hogy érdemes lenne egy újabb, hiteles közvélemény-kutatást tartani a magyar nép bosszúállási hajlandóságát illetően, csupán arra, hogy a 94 százalékos támogatottság valószínűleg eltúlzott adat még a magyar viszonyokra tekintettel is.
Sajtóhírek szerint a miniszterelnök legfőbb érve a tényleges életfogytiglan mellett annak visszatartó hatása volt. A szakirodalom azonban korántsem egységes a szabadságvesztés, így az életfogytig tartó szabadságvesztés visszatartó hatását illetően. Egy büntetés visszatartó ereje azon múlik, hogy az elkövető tisztában van-e a büntetés mértékével. És azon is, hogy hajlandó-e az elkövető mérlegelni tettének következményeit a büntetés bekövetkezése valószínűségének tükrében; és azon is, hogy az elkövető reálisan méri-e fel a mellette szóló enyhítő és az ellene szóló terhelő körülményeket. A tényleges életfogytiglan olyan súlyos bűncselekményekért jár, amelyeknek az elkövetője ritkán kalkulálja tettei következményeit a fenti alapossággal - még ha a kiszabható büntetéssel tisztában is van. Továbbá, mivel az emberi elme természeténél fogva a kedvezőbb kimenetel felé torzít, a számvetés jó eséllyel egy enyhébb következmény képzetét fogja eredményezni, és nem a legsúlyosabb kiszabható büntetését. Ezek a megfontolások nagyban csökkentik a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés büntetés visszatartó hatását.
Arról is érdemes végül megemlékezni, hogy a korábbi börtönbüntetés élménye önmagában nem bír komoly visszatartó erővel. Külföldi empirikus kutatások kimutatták, hogy a szabadságvesztés büntetés végrehajtása során az elkövetőt számos olyan hatás éri (például a fogva tartás során elszenvedett erőszak, a büntetés-végrehajtási intézet fenyegető és ellenséges közege), ami a gyakorlatban a szabadulást követően a visszaeséshez vezet.
Ahogy a halálbüntetés esetében, úgy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnél sem lehet egyértelmű következtetést levonni a büntetés alkalmazásának visszatartó erejéből. Eltörlése mellett vagy épp bevezetése ellen a legfontosabb érv az marad, hogy a társadalom nem kívánja a legsúlyosabb bűncselekmények elkövetéséért elítélt tagjait sem örökre kivetni magából, mert feltételezi, hogy az ilyen elkövető is képes szembesülni tettei következményeivel, és legalább annyira megváltozni, hogy a jövőben nem követ el hasonlóan súlyos cselekedetet. Ez a feltételezés az embert nem egyszerűen a büntetőpolitika eszközének tételezi, hanem figyelembe veszi az emberség mint létforma mélyebb lényegét. Az európai felvilágosodás hagyományában ezt az emberi lényeget (jobb szó híján) az emberi méltósággal azonosítja a politikai filozófia és az emberi jogok nyelve.
Ebben a gondolatkörben minden ember egyenlő méltóságú lény, a bűncselekmények áldozatai éppúgy, mint azok vélt és valós elkövetői. Az elkövető egyenlő méltóságú lényként kezelésének legalapvetőbb szabályait a tisztességes eljárás követelményei rögzítik. A strasbourgi bíróság csak a német szövetségi alkotmánybíróság mélyen kantiánus gondolatmenetét követte, amikor kimondta, hogy elfogadhatatlan az egyezmény alatt az a büntetés, amellyel megszűnik az elítélt reménye egy emberibb életre.
Való igaz, az állam sokat tehet azért, hogy helyreállítsa az áldozatok méltóságát, a lehetőségekhez mérten orvosolja veszteségeiket és sérelmeiket. Az elkövetők tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélése azonban nem segít az áldozatokon. Épp ellenkezőleg: az állam emberei, rendőrei, ügyészei, bírái és büntetés-végrehajtási szakemberei mellett az áldozatokat is egy olyan rendszer elemévé teszi, amely azt állítja magáról, hogy húsz vagy harminc év alatt sem tudja elérni, hogy egy olyan ember, akit napi 24 órában a felügyelete alatt tart, szabadon bocsátása esetén ne akarja korábbi szörnyű bűncselekményét újra megismételni. A tényleges életfogytiglan jelen formájában történő fenntartása egy ilyen rendszer mellett tesz hitet. A strasbourgi bíróság ítélete pedig csupán annyit ír elő, hogy az állam emberei időnként vizsgálják meg, hátha mégis megváltozott a gondjukra bízott, nem vitatottan súlyos cselekményért elítélt személy. Az előre látható szabályok szerint lefolytatott felülvizsgálat lehetőségének biztosítása tehát nem más, mint az elítéltet és az áldozatot emberként kezelő állami büntetőpolitika szimbóluma az életfogytra ítéltek esetében.
Hogy mi köze mindehhez az Európai Uniónak vagy épp Brüsz-szelnek? Nem sok. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága az Európa Tanács, és nem az Európai Unió intézménye. Az Európai Unió nem írja elő tagállamainak a tényleges életfogytiglan eltörlését, ahogy az Európa Tanács és annak strasbourgi bírósága sem. Az európai parlamenti választások előtt persze szükség lehetett a magyar népet emlékeztetni az ő példa nélkül való kiválóságára és az európai elit olyan, józan paraszti ésszel nehezen felfogható hóbortjaira, mint az emberi jogok tiszteletben tartása. Szomorú, hogy ez ismét egy, a társadalomban amúgy is népszerűtlen és politikailag erőtlen csoport rovására történt.
