De a hír nem ez – mindezt megírta már az újság. Meg azt is, hogy hány hasonló ügyben várható hasonló ítélet Strasbourgban. Sokban, mert sok hasonló büntetés ellen adtak be képviselők kérelmet az Emberi Jogok Európai Bíróságához.
A hülyének is megéri, főként neki
Hogy sok pénz-e az adófizetőknek az a 34 120 euró, amennyibe ez mindösszesen került? Ahhoz képest, amennyibe az egyházi jogállásuktól megfosztott egyházakkal kapcsolatos marasztalás kerülni fog, ez igen barátságos végösszeg, különösen, hogy a két ügyben a hét panaszos összesen kapott ennyit, és nem fejenként. Az összeg tartalmazza a vagyoni kárt, a nem vagyoni kártérítést és az ügyvédi költséget is.
Ahhoz képest azonban, hogy ez a marasztalás valószínűsíthető volt, magas ez az ár, mondhatni kidobott pénz. Hogy mennyire volt várható a marasztalás, annak érzékeltetésére legyen elég, hogy az EJEB által kifogásolt hiányzó jogorvoslatot a parlament igyekezett beilleszteni az Országgyűlésről szóló törvénybe. Nem sokkal azt követően, hogy az EJEB jelezte, befogadta a képviselők kérelmeit és foglalkozni kíván a beadványokkal. Erre utalt a házelnök úr, amikor az EJEB döntését kommentálva azt nyilatkozta a sajtónak, hogy az Országgyűlésnek nincsen további teendője az ügyben.
Ez a kis epizód önmagában is sokat elárul a magyar alkotmányos demokrácia állapotáról. Pedig még csak nem is ez volt az első eset, amikor a magyar parlament törvényt, sőt alaptörvényt módosított egy strasbourgi beadvány hírére. Emlékeztetőül: a jogállásuktól országgyűlési döntéssel megfosztott egyházak beadványa már javában a kormány válaszára várt, amikor az Országgyűlés mintegy fél év leforgása alatt elfogadta az egyházi jogállást újraértelmező negyedik alaptörvény-módosítást, majd véghezvitte a 2011. évi egyháztörvény átfogó módosítását, és végül elfogadta az egyházi jogállás alkotmányos fogalmát újraértelmező ötödik alaptörvény-módosítást. Az alkotmányos egyházfogalom újraalkotására tett heroikus parlamenti erőfeszítés azonban ugyanúgy nem hatotta meg a strasbourgi bíróságot, mint ahogyan az ülésteremben tiltakozó képviselők esetében elfogadott törvénymódosítás sem. A bíróság előtt folyamatban lévő ügyekben ugyanis ezek az utólag megalkotott magyar jogszabályok már nem voltak alkalmazhatók.
Az EJEB döntése a parlamentben tiltakozó képviselők ügyében azonban nem a magyar Országgyűlés serény, ám eredménytelen erőfeszítései miatt figyelemre méltó igazán. Sokkal inkább azért, mert a bíróság előtt védekező magyar kormány felfedte, hogyan is látja a parlamentet mint alkotmányos intézményt.
A kormány azzal indokolta az ülésteremben tiltakozó képviselőkre kiszabott pénzbírságot, hogy arra a parlament méltóságának és zökkenőmentes működésének védelme érdekében volt szükség. A kormány álláspontja szerint a képviselők szólásszabadságának korlátai különböznek az egyszerű halandókra irányadó mértéktől, a képviselők ugyanis hivatásuk természetére tekintettel kötelesek jogaikat, így a szólásszabadságukat is gyakorolni. Végezetül a kormány azzal érvelt, hogy a rendzavaró képviselők megbírságolása a parlament politikai mérlegelésének keretében történt, és mint tisztán politikai döntés, jogi szempontok szerint nem felülvizsgálható.
Ebben a gondolatkörben a parlamenti ülésterem és a parlamenti vita egy olyan emelkedett elfoglaltság képét ölti, ahol felelős képviselők hivatástudattól vezérelve és mentelmi joguktól övezve megfontolt mondatokat mondhatnak – mindaddig, amíg a parlamenti többség vagy a házelnök ezt politikailag elfogadhatónak ítéli. Ezzel a vízióval valóban nehezen egyeztethetők össze a végszavazás során transzparenseket cibáló, megafonozó, izgágán táblákat felmutogató képviselők. Nem kérdés, hogy ez a magatartás nem emelkedett – szinte utcai tüntetésre való. És az sem kérdés, hogy megfontoltság helyett a nyílt ellenkezés olvasható ki a gesztusok összességéből. Ebben a megközelítésben persze érthető, hogyan is érdemelték ki az érintett képviselők mindjárt az egyik legszigorúbb kiszabható büntetést.
A méltóságon aluli viták védelmében
Csakhogy a strasbourgi bíróság nem volt elragadtatva a magyar kormány parlamenti vitáról és viselkedésről alkotott víziójától. Az eljáró tanács egységes volt a végső döntésben, ti. hogy a pénzbírság kiszabása sérti a képviselők szólásszabadságát. A párhuzamos véleményt jegyző bírák azért írtak külön indokolást, mert szerintük az ügy eldöntéséhez nem volt szükség a tényállás ilyen részletes vizsgálatára. A részletes indokolás azonban különösen érdekes, mert abból egy olyan törvényhozó testület és eljárás képe rajzolódik ki, amelyet a magyar kormány nehezen ismerne fel, ha élőben látna.
A bírói tanács egyetértett abban, hogy az egyezmény széles mérlegelési szabadságot enged a tagállamoknak a parlamenti jog szabályainak megállapítására, és kimondta azt is, hogy a parlament tekintélyének és méltóságának védelme, valamint a rendzavarás megakadályozása alkalmas indokai lehetnek a szólásszabadság korlátozásának. A bíróság állandó gyakorlata szerint a szólásszabadság korlátozása kifejezetten káros a demokráciára, kivéve, ha a korlátozás demokratikus értékek elutasítását vagy a gyűlöletre uszítást tiltja. Ebben a fogalmi keretben az országgyűlési képviselők szólásszabadságát azért illeti meg a lehető legmagasabb szintű védelem, mert az általuk folytatott politikai vita a közügyek szabad megvitatásának előfeltétele. A parlamenti vitában ugyanis a képviselők nem egyszerűen saját magánvéleményüket fejtik ki, hanem választóik képviseletében járnak el.
A bíróság érvelésében ez a képviseleti elem azért kapott hangsúlyt, mert a tényállás vizsgálatával elbíbelődő bíráknak feltűnt, hogy a megbírságolt képviselők ellenzéki kötődésűek. Tekintettel az ellenzéki képviselők definíció szerinti kisebbségi helyzetére a többség által uralt parlamentben, a bíróság kiemelte, hogy a képviselői véleményszabadság nemcsak a vitában, hanem minden más parlamenti tevékenység során is védelmet élvez. Így például a bíróság felismerte, hogy a végszavazás során molinókkal tiltakozó ellenzéki képviselők véleménye sokkal szélesebb közönséghez jutott el, mint a parlamenti vitában elmondott beszédeik.
Ebben a megközelítésben a parlament egészen más képet fest, mint amit a magyar kormány felvázolt. A strasbourgi bíróság szerint egy alkotmányos demokráciában a parlament a közügyekről folytatott élő és heves vita terepe, ahol a verbális és szimbolikus kommunikáció színes eszköztárát használják a képviselők. A vita nem a parlament belügye, a vita közönsége pedig nem az ülésterem (illetve az épp ott tartózkodó, jól fésült személyek kisebb csoportja), hanem a politikai közösség egésze. A parlamenti felszólalás nem ünnepi beszéd, hanem egy megnyilvánulás az érvek és ellenérvek nyilvános versenyében. A vita mozgatója a mindenkori többség (vagyis a mindenkori kormány) ellenzéke. Ennek fényében igazán beszédes részlet, hogy a parlament méltóságának védelme kapcsán a PM-es képviselők ügyében a bíróság külön megjegyezte: a tiltakozó ellenzéki képviselők nem az Országgyűlést, hanem a kormányt kritizálták – az pedig egy másik cég, nem terjed ki rá a parlament méltóságának védelme.
A politikai közösség rosszmájú tagjai persze most megjegyezhetik: a számlát azért nyújtotta be Európa, mert másmilyen parlamentet képzelnek, nem olyat, amilyen nekünk van. Erre az ellenzékbe szorult elkeseredettek pillanatnyilag azzal válaszolhatnak, hogy ahol olyan parlament van, mint amilyet a bíróság leírt, ott szólásszabadság van. Mi pedig addig is álljuk a cechet.
