Január elsejével egy szép új világra ébredünk. Az elmúlt hetekben-napokban elfogadott sarkalatos törvények ízelítőt adtak a köztársaság jövőjéről. És bármilyen balgaságnak hangzik is, ebben az új világban leginkább a kidobott '89-es Alkotmány öröksége lehet segítségünkre.
Komolyan
A jó alkotmányok nem a tökéletességükről vagy ideológiai koherenciájukról ismertek. Azok az alkotmányok, amelyeket örök időkre szólóan, nagy eszmék tüzében írnak, ritkán sikeresek. Elég, ha itt - a biztonságos történelmi távlat fedezékében - a francia forradalom vége felé elhíresült kérészéletű, ám brutális kormányzati rezsimeket felállító kísérletekre utalok. Talán nem annyira meglepő, hogy azok az alkotmányok bizonyulnak tartósnak és sikeresnek, amelyek képesek hosszú időn át támogatni a közös problémák megoldását és a belső konfliktusok lehetőleg békés rendezését. Ezek az alkotmányok úgy biztosítanak keretet az állam működésének, hogy közben elősegítik a felmerülő politikai nézetek és értékválasztások szabad versengését. Az Egyesült Államok alkotmánya híresen sokértelmű szövege (ún. nyílt szövedéke) mellett is 1787 óta működik a gyakorlatban, jobbára vállalhatóan. Kibírt egy polgárháborút, négy elnökgyilkosságot és egy példátlan területi bővítést. A jelenleg is hatályos 1831-es belga alkotmány egy vallásilag és nyelvileg megosztott európai uniós országot tart egyben úgy, hogy 2007-ben még egy új intézmény, egy valódi alkotmánybíróság bevezetését is sikerrel vette. És persze ott van az egyértelműen átmenetinek szánt 1949-es német alaptörvény. Annak ellenére, hogy szerzői tudatosan nem nevezték alkotmánynak, a szöveg és vele együtt a német társadalom időközben letudta a holokausztot követő önvizsgálatot, az aktív közreműködést az Európai Unió és elődei létrehozásában, a német újraegyesítést. E sikertörténetek fontos közös eleme, hogy a felsorolt alkotmányokban foglalt írott és íratlan korlátozásokat az érintettek komolyan vették.
A '89-es magyar Alkotmány egy kockázatos és talán naiv, de mindenképp bátor politikai és társadalmi kísérlet volt: forradalom nélkül próbált lehetőséget adni az alkotmányos demokrácia megteremtéséhez, ezzel egy időben felélesztve a reményt, hogy a magyar politikai közösség képes és hajlandó tisztességes európai társadalommá formálódni. Átmenetiségét tehát nem más adja, mint ez a kísérleti jelleg, amit a múltból hozott tanulságok, beidegződések és félelmek terheltek meg, s egy szebb jövő bizonytalan, ám lelkesedésre okot adó képe díszített fel.
Nehéz lenne vitatni, hogy a '89-es Alkotmány meghatározó szerzői abból indultak ki: nem fogalmi képtelenség, hogy Magyarországon egy olyan parlamenti demokrácia működjék, amelyben kifejezetten erre a célra létrehozott alkotmányos intézmények ellenőrzik és korlátozzák a politikai hatalmi ágakat, s ezáltal az új, alkotmányos berendezkedés a lehető legnagyobb teret hagyja majd az egyéni szabadságjogok (az alkotmányos alapjogok) érvényesülésének. A korábbi leckékből tanulva ezek az emberek abból indultak ki, hogy az új hatalom békén hagyja majd polgárait, nem erőlteti rájuk a központilag elvárt szép és jó élet részletesen meghatározott összetevőit; eközben meghallgatja a felé irányuló kritikus hangokat, hátha tanul az elhangzottakból. Abból indultak ki, hogy az új hatalom emberszámba veszi majd a választópolgárokká és adófizetőkké avanzsált lakosságot, akik közreműködésükért cserébe megszűnhetnek rettegni a kiszolgáltatottságtól és az állami önkénytől. Abból indultak ki, hogy képesek leszünk szabad emberekként egy életteli, sokszínű, demokratikus társadalomban együtt élni Európa közepén.
Mára talán kevesen hajlandók elismerni, hogy a kísérlet lelkesítően indult, és ebben nemcsak a politikai elitnek volt komoly szerepe, hanem az eseményeknek alapot és keretet adó '89-es Alkotmánynak, valamint az Alkotmányt megszólaltató Alkotmánybíróságnak és más alkotmányos intézményeknek is. És talán még kevesebben hajlandók emlékezni arra, hogy olyan lépéseket és döntéseket üdvözölt egy egész ország, amelyek mára a liberális métely karanténjába száműzettek. 1990 őszén, amikor az Alkotmánybíróság útmutató módon alkotmányellenesnek találta a halálbüntetést, Nagy Imre miniszterelnök és az 56-os forradalmat követő megtorlások emléke még élénken élt ahhoz, hogy a közvélemény is a bíróság döntését támogassa. Mára talán hihetetlennek hangzik, hogy 1990 őszén együtt voltunk büszkék Európa tanácsi tagfelvételünkre: arra, hogy találtunk egy nemzetközi fórumot, ahol komolyan vették, hogy az új magyar köztársaság belátható időn belül képes lesz megfelelni az európai emberi jogi követelményrendszernek. Mértékadó politikai tényezőknek ekkor még eszükbe sem jutott idiótázni a köztársaságot terhelő emberi jogi kötelezettségek hallatán.
Vissza
Az pedig már nem a '89-es Alkotmány hibája, és végképp nem a bűne, hogy a valóban ígéretes kezdet után sorra-rendre csatlakozott ugyan az ország a Nyugat elitklubjaihoz, a magyar társadalomhoz mint tisztességes politikai közösséghez fűződő reményeket azonban nem sikerült beváltani. Szabadság helyett beértük az állam által szelektíven, ám világos politikai stratégiák mentén visszaosztott jóléti szolgáltatásokkal. A vallások, nyelvek, veleszületett és választott identitások sokszínűségének megőrzése helyett az alkotmányos intézményrendszer adta lehetőségek révén végül arra használtuk a '89-es Alkotmányt, hogy minél könnyebben megszabadulhassunk a politikai elit által nemkívánatosnak vagy kényelmetlennek ítélt elemektől.
Bár a jelenlegi kormánypárt felelőssége elvitathatatlan a pillanatnyilag fennálló helyzetért, az előző kormánytöbbségek felelőssége sem vitatható éppenséggel. A végletesen polarizált politikai térben az alkotmányos demokrácia intézményeinek szakszerű használata helyett beértük az alkotmányosság látszatának fenntartásával. Ennek a sokéves öncsalásnak többek között a '89-es Alkotmány lett az áldozata.
Most úgy tűnik, 2012. január 1. után csak úgy marad halvány esély az alkotmányos demokrácia felélesztésére, ha - hátrahagyva vélt és valós szekértáborainkat - visszasomfordálunk a '89-es Alkotmányban foglalt fogadásainkhoz, és időközben szerzett tapasztalatainkkal felvértezve együtt futunk neki egy alkotmányos önvizsgálatnak - abban a reményben, hogy a magyar politikai közösség jelenlegi állapota ellenére is hajlandó és képes tisztességes európai társadalommá formálódni. Egy ilyen összefogásban bízni talán meg a '89-esnél is nagyobb naivitást feltételez. De más reményünk akkor sem maradt.
A szerző jogász.
