2010 tavasza óta két alkotmány vált az AB napi szintű idomításának eszközévé. Túl vagyunk a bírák létszámának megnövelésén, a bíróválasztási eljárás átalakításán és több közvetlen vagy közvetett hatáskörcsökkentésen. A vonatkozó alkotmánymódosításokat, illetve az Alaptörvény és az új AB-törvény ide vágó rendelkezéseit jóindulattal sem lehet másként olvasni, mint az AB megrendszabályozására tett egyértelmű próbálkozásokat. A példák közismertek, és magukért beszélnek. Hisz addig fel sem merült, hogy épp a "költségvetésről, a költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények" [lásd Alkotmány, 32/A § (2), illetve Alaptörvény, 37. cikk (4)] alkotmányosságát nem vizsgálhatná korlátok nélkül az AB, amíg nem találta alkotmányellenesnek a magánnyugdíjpénztárak államosítását a testület. A választási regisztrációt alkotmányellenesnek találó AB-határozatra következő kormányzati reakciók csak látszólag ellenpéldák. Az AB döntésére válaszolva kormányzati szereplők valóban azt nyilatkozták, hogy - bár megtehetné - a kormány eltekint a regisztráció forszírozásától. Lényeges részlet azonban, hogy a választási regisztrációt, hasonlóképp a családvédelmi törvény központi rendelkezéseihez, valamint az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseihez, az AB többek között a korábbi gyakorlatában kimunkált elvekre és tételekre támaszkodva semmisítette meg.
A korábbi AB-gyakorlat alkalmazását megtiltó alkotmánymódosítás ötlete első látásra épp olyan nevelő célzatú válaszcsapás tehát, mint a korábbiak: közvetlenül reagál az AB szavaira, és a forrásánál kísérli meg elejét venni a további rendbontásnak. A legújabb alaptörvény-módosítás ötletét érdemes tehát az AB már említett határozatainak árnyékában szemlélni.
Mint ismeretes, az Alaptörvény átmeneti rendelkezései, az azokat az Alaptörvénybe utólag betagozni szándékozó alaptörvény-módosítás, valamint a választási regisztrációnak az Alaptörvény átmeneti rendelkezéseiben megágyazni próbáló alaptörvény-módosítás miatt az AB jórészt azért berzenkedett, mert a gyors egymásutánban felbukkanó szövegelemek sokaságában megállapíthatatlanná vált az Alaptörvény tartalma (erről lásd még: Visszakézből, Magyar Narancs, 2013. január 10.). Szakszerűbben fogalmazva: a gyakori módosítások, illetve a kétes közjogi státuszú átmeneti rendelkezések elfogadása, majd módosítása miatt megbomlott az Alaptörvény egysége. Az Alaptörvény egységét pedig maga az Alaptörvény záró passzusa (ún. posztambuluma) deklarálja Isten és ember előtt, az Alaptörvény egységének követelménye tehát nem az AB által hirtelen előkapott Barba-trükk, hanem az alkotmányozó hatalom szövegszerűen megjelenített akarata. Ehhez képest az, hogy az Alaptörvény szövegének bizonytalansága - amint azt az AB szintén megállapította - egyúttal az AB hatáskörének bizonytalanságát is eredményezi, szinte elhanyagolható következmény.
Mindezekből elég jól láthatóan következik, hogy a legújabb alaptörvény-módosítás már ötletszinten is ellentétes az Alaptörvénynyel, és - mintegy mellékesen - az AB töretlen gyakorlatával. Eltekintve attól, hogy a korábbi Alkotmány, majd az Alaptörvény gyakori módosítása már önmagában is kérdésessé teszi az alkotmányos berendezkedés stabilitását (hiszen épp az építmény alapjait rendezgetik át hirtelen jött ötletektől és szükségletektől vezérelve), érdemes elgondolkozni azon is, miért is merül fel egy alkotmánybíróságban és különösen a magyar AB-ben, hogy korábbi gyakorlatát kövesse akkor is, amikor egy új alkotmányszöveg értelmezése válik feladatává. Már azon túl, hogy az AB-vel (mint minden bírósággal) szemben egyértelmű elvárás, hogy hasonló helyzeteket hasonlóképp értékeljen.
Ha be nem zárják
Az Alaptörvény és elődje, az Alkotmány viszonya kétségkívül viszontagságos, annak ellenére, hogy az Alaptörvényt felvezető Nemzeti hitvallás szerint az új magyar demokrácia és új magyar alkotmányos rend kezdete 1990. május 2-a, vagyis az elmúlt húsz év története az Alaptörvény szerint is egy működő demokrácia és alkotmányos rend története. A politikai emlékezettől senyvedők számos olyan kijelentésre is emlékezhetnek az Alaptörvény készítésének időszakából, amelyekben meghatározó személyiségek hangsúlyozták: az új Alaptörvény egyes rendelkezései nem tesznek mást, mint az AB eddigi gyakorlatát rögzítik. Mindent összevetve tehát nem épp formabontó gondolat az új Alaptörvény és az elődjeként működő Alkotmány folytonosságát alapul venni az Alaptörvény működtetése során.
Ebben a helyzetben egy önmagára kicsit is adó alkotmánybíróság nemigen tehet mást, mint komolyan venni a feladatát, és belátni: mindaddig, amíg egy új alkotmány (hívják bárhogy is) szövege nem tér el számottevően elődjének szövegétől, az alkotmánybíróság úgy értelmezi az új szöveget, ahogyan az elődjét. Ellenkező esetben ugyanis épp az alkotmánybíróság eltérő értelmezése ébresztene kételyeket a nagyközönségben az új alkotmány mint közjogi vállalkozás komolyságát illetően. Ti. ilyen helyzetben egy szabadon improvizáló alkotmánybíróság azt az érzetet keltené, hogy az alkotmány működtetése csupán öncélú nyelvjáték. Az alkotmánybíróság ilyen elképzelt viselkedése az alkotmányozás mint elfoglaltság értelmét kérdőjelezné meg. Könnyen belátható tehát, hogy a magyar AB minden olyan esetben, amikor az Alaptörvény rendelkezéseit korábbi állandó gyakorlatának megfelelően értelmezi, közvetve a közelmúlt alkotmányozását és magát az Alaptörvényt legitimálja.
A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy az alkotmánybíráskodás nem más, mint a parlamenti önkorlátozás eszköze. A mindenkori törvényhozás épp azért bíz meg egy közvetlen demokratikus legitimációval nem rendelkező szakértői csoportot (nevezetesen az alkotmánybírákat), hogy ez a testület a jogszabályok elkészültét követően érvényesítse azokat az alkotmányossági garanciákat, amelyeket a többségi döntéshozatal valamilyen okkal vagy ok nélkül figyelmen kívül hagyott. Az alkotmánybíróság tehát szükségszerűen beavatkozik a politikai döntéshozatal menetébe: erre lett kitalálva. Szerepe szerint (és nem szerepével ellentétben) olyan előre rögzített szempontokat érvényesít, amelyekkel az alkotmányozó hatalom igyekezett gátat vetni a mindenkori politikai akaratérvényesítésnek.
Az alkotmányossági szempontok forrása esetünkben az Alaptörvény, egészen pontosan az Alaptörvény szövege. Ez a szöveg minden fajtársához hasonlóan nyílt szövedékű, és ezért konkrét esetekben értelmezésre szorul. A magyar AB az Alkotmány és újabban az Alaptörvény értelmezése során rendszeresen figyelembe veszi a magyar közjogi hagyomány tapasztalatait, hazánk nemzetközi és európai kötelezettségeit, és gyakran áttekinti más országok alkotmánybíróságainak hasonló ügyekben hozott döntéseit. Így alakult ki több mint két évtized alatt az AB állandó gyakorlata számos alapvető alkotmányossági kérdésben. Ha tehát az alkotmányozó Alaptörvényben írná elő az AB-nek, hogy korábbi gyakorlatát immáron nem követheti, nem maradna más út, mint hogy az AB a korábban is igénybe vett forrásaira támaszkodva jusson a korábbi joggyakorlatra kísértetiesen hasonló következtetésekre.
Az AB persze nem mechanikusan ismételgeti korábbi döntéseit. Ha változik a politikai szereplők viselkedésének mintázata, az AB az új helyzetre alkalmazza a korábbi gyakorlatában kimunkált elveket. Így fejlődik épp az alkotmányellenes alkotmánymódosításokra vonatkozó joggyakorlat. Nem lehet véletlen, hogy az AB megjegyezte: a jelen alkotmányozási gyakorlat következtében számos, nem alkotmányos jelentőségű szabály is bekerült az Alaptörvénybe. Ebből úgy tűnik, az AB elszánta magát, hogy megvédje a magyar alkotmányosság maradékát. Már ha be nem zárják.
