V. Á.

Ha idén összeszednénk azokat a zenekarokat, amelyek igazán méltatlan időpontban léptek fel a Szigeten, akkor a délutáni sávba száműzött Flogging Molly/Rise Against kettős és a Gogol Bordello fél ötre helyezett koncertje mellett mindenképp dobogóra kellene kerülnie a Skunk Anansie-nek is, akiket este hatkor kergettek a színpadra. Mindegyik zenekarnak sokkal előnyösebb lett volna a headlinerpozíció mondjuk az A38-Wan2 színpadon, hiszen például egy Gogol Bordello után egyáltalán nem lehet könnyű megfejelni a hangulatot, és a Skunk Anansie után játszó Dizzee Rascalnek is fel lehetett adva a lecke, hiszen azt az energiát, amit Skin és zenekara zúdított a közönségre, gyakorlatilag lehetetlen fokozni. Képzeljünk el egy zenekart, ahol az énekes egy kopasz, fekete, villogó szemű nő, aki egyfelől tökéletesen énekel (mély, olykor reszketős, de kristálytisztán csilingelni is tudó, képzett hangja van), másfelől pedig hatalmas színpadi jelenléttel bír, és hol a színpadi operatőröket támadja meg, hol fejest ugrik a közönségbe, netán egyenesen az első sorok közé bemászva guggoltat le több száz embert a záró Little Baby Swastikkka leállásában.

A Volt Fesztivál az idén rútul elbánt a kultikus fellépőivel: először az utoljára tizenkét éve Európában járt Primust voltak képesek besuvasztani a hétórás büntetősávba az Edda és a Tankcsapda közé a Nagyszínpadon, aztán az amerikai hiphoplegendát, a House Of Paint helyezték el a legfeljebb csak hazai altersztárocskákhoz méltó MR2 színpadra. Pedig a csapat újjáalakuló turnéja nem kicsi fegyvertény, már csak azért sem, mert DJ Lethal a Limp Bizkittel, Everlast pedig a saját szólódolgaival lett pokolian elfoglalt figura, így vajmi kevés az esély, hogy záros határidőn belül újra átjöjjenek Európába a House Of Painnel - amely a kilencvenes évek elején asztalra tett három kiváló lemeze okán megérdemelte volna a Nagyszínpadot, még akkor is, ha Magyarországon mindenki csak a Jump Around című első lemezes slágert ismeri tőlük.

Az egyre népszerűbbé váló magyar pankrációt néhány, ma is épp hogy huszonéves srác indította el néhány évvel ezelőtt, bár stadionok helyett még most is elhagyatott építési telkeken rendezik a gáláikat.

A Morbid Angel neve fogalom a death metalban. A stílus egyik alapító zenekaraként elkészítették a 80-as és 90-es évek fordulójának két legmeghatározóbb lemezét (Altars Of Madness, Blessed Are The Sick), majd amikor a műfaj kifulladt, jó érzékkel tették egy fokkal befogadhatóbbá a hangzásukat, és csináltak két olyan, szintén megkerülhetetlen lemezt (Covenant, Domination), amelyek úgy hoztak új színfoltot a death metalba, hogy közben végig hűek maradtak a stílus alapjaihoz.

Származásuk ellenére sok közös van a finn Amorphisban és az ír Primordialban: mindkét zenekar saját népének folklórjából merít mind zeneileg, mind szövegileg, ugyanakkor mindkettő élesen elválasztható a pár éve begyűrűzött kardozós-baszós-mulatós, a szakirodalom által folk-metálnak aposztrofált műfajtól, hiszen annyival komolyabban, giccsmentesebben nyúlnak az egyébként a vállalhatóság keretein belül igen nehezen megtartható népiesség és nemzeti öntudat témájához, ahogy erre a kortárs zenekarok közül talán csak a lett Skyforger képes. A legszomorúbb közös pont pedig az, hogy mindketten mélyen színvonal alatt teljesítenek az új lemezeiken, és ez a tény komoly kérdőjeleket vet fel mind a kifulladóban lévő stílus, mind a két zenekar jövőjével kapcsolatban.

A Vágtázó Halottkémek - vagyis mostani inkarnációjában a Vágtázó Életerő, de maradjunk a VHK rövidítésnél - az egyik legambivalensebb társaság: szinte senki nem tud hozzá anélkül közelíteni, hogy ki se állja vagy a rajongásig szeresse a zenekart. Nehéz is róla objektíven írni, és ez a többek közt a Wan2-nak is dolgozó veterán rockújságírónak, Dudich Ákosnak sem sikerült teljes mértékben.

Elkoptatott frázis, de a Ruhr-vidékről származó Bohren & Der Club Of Gore valóban pontosan ugyanazt a világvége-hangulatot prezentálja, mint mondjuk metálban a Neurosis - s így a hardcore-punkokból dzsesszistákká vedlett germán arcok egyáltalán nem nyújtanak könnyű hallgatnivalót a hosszúra nyújtott, nagyon lassú, vonszolós-ambientes zenéjükkel. A rendelkezésre álló források megoszlanak abban, hogy a Beileidet vajon teljes albumnak szánták-e, avagy kislemeznek.

A kétezres évek közepéig még működött az a Polly Is Dead nevű zenekar, amelynek a dalszerző Polonkai Tamás (ma Bálnalovas) mellett Sohajda Péter gitáros-énekes volt a kulcsfigurája. A Polly Is Dead feloszlása után a védjegyszerű énekhanggal rendelkező Sohajda csatlakozott az akkor már Shapat Terror néven zenélő egri társasághoz, azóta pedig már túl vannak az első nagylemezen is: a Mentés Másként a tavalyi év talán legerősebb produkciója volt a hazai rockfronton.

A tavasz első hétvégéjére - és ezzel együtt a kerékpárosszezon beköszöntésére - pozicionált Bringaexpo lassan hagyományt teremt Magyarországon is. A háromnapos rendezvény valódi vizuális orgia a kerékpár-fetisisztáknak, bár komoly újdonságot, igazán meggyőző darabokat csak elvétve láthattunk.

Radikális változásokat sejtettek az Isten Háta Mögött tagjai az új lemezük felvezetése során. Először a tavaly nyáron megejtett tagcsere után - Bokros Csaba helyére Sándor Dániel került - kezdték el szellőztetni, hogy a megüresedett gitárosi posztra érkezett új zenésznek elsődlegesen billentyűsi feladatokat szánnak (Sándor eredetileg az Esclin Syndóban is szintetizátorosként fungált), másrészt az elsőként közzétett új dal, a Közkút is vegytisztán elektronikus hangszerelésű szerzemény volt. Utóbbi teljesen megosztotta az Isten Háta Mögött rajongótáborát - a szélsőségesebbek egyenesen temetni kezdték a zenekart -, de pár nappal később a zenekar elismerte, hogy a Közkutat csak amolyan médiahackjelleggel hozták nyilvánosságra, és szándékukban sem állt feltenni a lemezre.

a modern blues-rock új csodagyerekeként kezeli a média: a mindössze harminchárom éves gitáros saját néven kihozott lemezei évek óta lelőhetetlenül kúsznak fel a Billboard-listára. Nem is érdemtelenül, hiszen a tavaly kiadott The Ballad Of John Henry tényleg az utóbbi tíz év egyik legjobb ilyen irányú lemeze, a címadó nóta riffjét pedig - ahogy azt Bonamassa felkonferálta - a világ tizenkettedik legjobbjának hozták ki egy újságírók által kezdeményezett szavazáson.