A rendelkezésre álló források megoszlanak abban, hogy a Beileidet vajon teljes albumnak szánták-e, avagy kislemeznek. Tény, hogy a lemez mindössze három dalt tartalmaz, ugyanakkor ezek közül a nyitó Zombies Never Die a legrövidebb a maga hét és fél percével, az egész anyag hossza pedig harmincöt percre rúg, ami máshol már bõven nagylemeznek számít (a hivatalos határ fél óra egyébként, de a Slayer huszonnyolc perces Reign In Bloodját is nagylemezként kezeli a világ); a rendszerint egy óra játékidejû lemezeket leszállító Bohren mércéjével mérve persze talán maradhatunk a kislemez besorolásnál.
A Beileiden a zenekar éppen ott folytatja, ahol az elõzõ nagylemeznél, a 2008-as Doloresnél abbahagyta. Mindegyik tétel izgalmas darab: ha a Zombies Never Die címében zárójelben nem írták volna oda a "blues" szót, az embernek tán fel se tûnne, de ez az esõcseppek hangján megszólaló Fender zongorával és pszichopata szaxofonjátékkal megspékelt Bohren-dal tényleg klasszikus bluesskálára épül. A Catch My Heartban Mike Patton hallatja védjegyszerû, kicsit a francia sanzonokra emlékeztetõ dallamait - ez a szám egyébként egy Warlock-feldolgozás (emlékszik még valaki erre a germán metálzenekarra, és frontemberére, az azóta, több mint húsz éve szólópályán nyomuló szõke metálistennõre, Doro Peschre?), és természetesen köszönõ viszonyban sincs az eredetivel. A címadó pedig egy negyedórás, a katarzisig építkezõ nyomasztás: gyakorlatilag mintha a klasszikus Black Earth lemezt zanzásították volna egyetlen dalban - épp csak a rémálom rövidült le kissé.
Ipecac/Wonder, 2011
*****
