lemez - Bohren & Der Club Of Gore: Beileid

  • V. Á.
  • 2011. május 12.

Zene

Elkoptatott frázis, de a Ruhr-vidékről származó Bohren & Der Club Of Gore valóban pontosan ugyanazt a világvége-hangulatot prezentálja, mint mondjuk metálban a Neurosis - s így a hardcore-punkokból dzsesszistákká vedlett germán arcok egyáltalán nem nyújtanak könnyű hallgatnivalót a hosszúra nyújtott, nagyon lassú, vonszolós-ambientes zenéjükkel. A rendelkezésre álló források megoszlanak abban, hogy a Beileidet vajon teljes albumnak szánták-e, avagy kislemeznek.
Elkoptatott frázis, de a Ruhr-vidékrõl származó Bohren & Der Club Of Gore valóban pontosan ugyanazt a világvége-hangulatot prezentálja, mint mondjuk metálban a Neurosis - s így a hardcore-punkokból dzsesszistákká vedlett germán arcok egyáltalán nem nyújtanak könnyû hallgatnivalót a hosszúra nyújtott, nagyon lassú, vonszolós-ambientes zenéjükkel.

A rendelkezésre álló források megoszlanak abban, hogy a Beileidet vajon teljes albumnak szánták-e, avagy kislemeznek. Tény, hogy a lemez mindössze három dalt tartalmaz, ugyanakkor ezek közül a nyitó Zombies Never Die a legrövidebb a maga hét és fél percével, az egész anyag hossza pedig harmincöt percre rúg, ami máshol már bõven nagylemeznek számít (a hivatalos határ fél óra egyébként, de a Slayer huszonnyolc perces Reign In Bloodját is nagylemezként kezeli a világ); a rendszerint egy óra játékidejû lemezeket leszállító Bohren mércéjével mérve persze talán maradhatunk a kislemez besorolásnál.

A Beileiden a zenekar éppen ott folytatja, ahol az elõzõ nagylemeznél, a 2008-as Doloresnél abbahagyta. Mindegyik tétel izgalmas darab: ha a Zombies Never Die címében zárójelben nem írták volna oda a "blues" szót, az embernek tán fel se tûnne, de ez az esõcseppek hangján megszólaló Fender zongorával és pszichopata szaxofonjátékkal megspékelt Bohren-dal tényleg klasszikus bluesskálára épül. A Catch My Heartban Mike Patton hallatja védjegyszerû, kicsit a francia sanzonokra emlékeztetõ dallamait - ez a szám egyébként egy Warlock-feldolgozás (emlékszik még valaki erre a germán metálzenekarra, és frontemberére, az azóta, több mint húsz éve szólópályán nyomuló szõke metálistennõre, Doro Peschre?), és természetesen köszönõ viszonyban sincs az eredetivel. A címadó pedig egy negyedórás, a katarzisig építkezõ nyomasztás: gyakorlatilag mintha a klasszikus Black Earth lemezt zanzásították volna egyetlen dalban - épp csak a rémálom rövidült le kissé.

Ipecac/Wonder, 2011

*****

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.