Radikális változásokat sejtettek az Isten Háta Mögött tagjai az új lemezük felvezetése során. Először a tavaly nyáron megejtett tagcsere után - Bokros Csaba helyére Sándor Dániel került - kezdték el szellőztetni, hogy a megüresedett gitárosi posztra érkezett új zenésznek elsődlegesen billentyűsi feladatokat szánnak (Sándor eredetileg az Esclin Syndóban is szintetizátorosként fungált), másrészt az elsőként közzétett új dal, a Közkút is vegytisztán elektronikus hangszerelésű szerzemény volt. Utóbbi teljesen megosztotta az Isten Háta Mögött rajongótáborát - a szélsőségesebbek egyenesen temetni kezdték a zenekart -, de pár nappal később a zenekar elismerte, hogy a Közkutat csak amolyan médiahackjelleggel hozták nyilvánosságra, és szándékukban sem állt feltenni a lemezre.
Mindez azért fontos, mert a zenekar által gyakran (nálunk is, lásd: MaNcs, 2010. november 4.) emlegetett poposodási tendencia, valamint a Közkút hatására a hallgató joggal várhatna el egy deklaráltan az MR2-re optimalizált, vérbeli poplemezt az Isten Háta Mögött-től, vagyis pontosan egy olyan anyagot, amellyel a zenekar száznyolcvan fokos fordulatot venne az eddigi munkásságához képest. A helyzet viszont az, hogy az Û a hangszerelési változásoktól eltekintve (az eddig is komolyan jelen lévő billentyűs hangszerek több teret kaptak, míg a gitár gyakorlatilag ritmushangszerré vált) szervesen odailleszthető az Isten Háta Mögött-diszkográfia végére, A kényelmetlen lemez egyenes folytatásaként. A zenekar továbbra sem vesztette el ugyanis a csapongó dalszerkezetek iránti vonzalmát, és a teljesen egymáshoz nem illő témákat is ugyanolyan pofátlan ügyességgel pakolják egymás után (az Alig akarom lendületes gitározása mögé minden átmenet nélkül odapasszított kiállás azzal a hihetetlen, space-es szintetizátortémával különösen gyönyörű példa erre), mint eddig. A kohéziós erőt pedig most is Pálinkás Tamás jellegzetes énekdallamai és szövegei adják.
Az elődjéhez képest jóval egységesebb és melankolikusabb hangvételű lemezt végighallgatva józan ésszel nem is tud kiválasztani az ember olyan dalt, ami komoly rotációban foroghatna a rádióban. A nyitó Hídavatás szintetikus vonósokkal aláfestett, recitáló énektémára épülő lüktetését gyökerestül rombolja szét a közepén-végén beérkező gitárnyúzás, a rövid és velős Szerető majdhogynem punkos lendülettel operál, a nagyon hangulatosan induló Áttelelésből pedig az öt és fél perces hossza miatt nem lesz sláger.
Az Û ugyanúgy egyben hallgatva működik igazán, mint az IHM eddigi lemezei: a zenekarnak ismét sikerült egy hangulati ívet - ezúttal kevesebb szélsőséggel - dalokba formálnia, a klisémentes zenei és hangszerelési megoldások pedig továbbra is meggyőzik a hallgatót, hogy Magyarországon gyakorlatilag az Isten Háta Mögött az egyetlen, valóban progresszív zenét játszó társulat - már a szó eredeti értelmében.
EMI, 2010
