koncert - JOE BONAMASSÁT

  • V. Á.
  • 2010. november 4.

Zene

a modern blues-rock új csodagyerekeként kezeli a média: a mindössze harminchárom éves gitáros saját néven kihozott lemezei évek óta lelőhetetlenül kúsznak fel a Billboard-listára. Nem is érdemtelenül, hiszen a tavaly kiadott The Ballad Of John Henry tényleg az utóbbi tíz év egyik legjobb ilyen irányú lemeze, a címadó nóta riffjét pedig - ahogy azt Bonamassa felkonferálta - a világ tizenkettedik legjobbjának hozták ki egy újságírók által kezdeményezett szavazáson.
a modern blues-rock új csodagyerekeként kezeli a média: a mindössze harminchárom éves gitáros saját néven kihozott lemezei évek óta lelõhetetlenül kúsznak fel a Billboard-listára. Nem is érdemtelenül, hiszen a tavaly kiadott The Ballad Of John Henry tényleg az utóbbi tíz év egyik legjobb ilyen irányú lemeze, a címadó nóta riffjét pedig - ahogy azt Bonamassa felkonferálta - a világ tizenkettedik legjobbjának hozták ki egy újságírók által kezdeményezett szavazáson. Idén kiadta a The Ballad... folytatását Black Rock címmel - ezt bemutatni érkezett Magyarországra.

Bonamassa sztárságát mi sem jelzi jobban, mint hogy az ilyen jellegû zenéhez kicsit rideg, de egyébként tökéletes megszólalást produkáló PeCsa majdnem teljesen megtelt. A Narancs kétfõs különítménye elõtt Deák Bill Gyula állt, akit fel kellett volna küldeni a színpadra, hogy énekeljen Bonamassa helyett: a decens, zakós-inges, könyvelõ fazonú fõhõs énekhangja ugyanis kiváló a vokálokhoz, de szólóénekhez kicsit kevés, ennélfogva igazán azok a dalok kaptak életet, amelyeket vendégénekesek - Bonamassa csaja, illetve egy pólós-farmeros figura - énekeltek. Ez azért fájó kissé, mert a rockosabb felfogású Bonamassa-dalokhoz simán oda lehet képzelni mondjuk a Clutch-os Neil Fallon érzelemgazdag bluesbömbölését. Bonamassa nem kimondott frontember, a kissé túlnyújtott gitárszólókat is szerényen és visszafogottan prezentálta, pedig igen komoly tudással rendelkezik: tökéletesen hozza a blues érzékenységét, ugyanakkor a már-már metálzenészhez fogható technikásságot is. A saját dalokhoz, illetve a feldolgozásokhoz biztos kézzel nyúl, és olyan, fogyasztható témákat kerekít belõlük, amelyek indokolják már-már mainstreambe hajló sikerét. A kétórás fellépést ugyanakkor nem sikerült teljesen mentesítenie az üresjáratoktól: a tökéletes kilencven percet a gitárszólók és a lassú bluesok megnyirbálásával lehetett volna elérnie - így csak egyszerûen jó koncertet adott.

Petõfi Csarnok, október 28.

****

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.