Bonamassa sztárságát mi sem jelzi jobban, mint hogy az ilyen jellegû zenéhez kicsit rideg, de egyébként tökéletes megszólalást produkáló PeCsa majdnem teljesen megtelt. A Narancs kétfõs különítménye elõtt Deák Bill Gyula állt, akit fel kellett volna küldeni a színpadra, hogy énekeljen Bonamassa helyett: a decens, zakós-inges, könyvelõ fazonú fõhõs énekhangja ugyanis kiváló a vokálokhoz, de szólóénekhez kicsit kevés, ennélfogva igazán azok a dalok kaptak életet, amelyeket vendégénekesek - Bonamassa csaja, illetve egy pólós-farmeros figura - énekeltek. Ez azért fájó kissé, mert a rockosabb felfogású Bonamassa-dalokhoz simán oda lehet képzelni mondjuk a Clutch-os Neil Fallon érzelemgazdag bluesbömbölését. Bonamassa nem kimondott frontember, a kissé túlnyújtott gitárszólókat is szerényen és visszafogottan prezentálta, pedig igen komoly tudással rendelkezik: tökéletesen hozza a blues érzékenységét, ugyanakkor a már-már metálzenészhez fogható technikásságot is. A saját dalokhoz, illetve a feldolgozásokhoz biztos kézzel nyúl, és olyan, fogyasztható témákat kerekít belõlük, amelyek indokolják már-már mainstreambe hajló sikerét. A kétórás fellépést ugyanakkor nem sikerült teljesen mentesítenie az üresjáratoktól: a tökéletes kilencven percet a gitárszólók és a lassú bluesok megnyirbálásával lehetett volna elérnie - így csak egyszerûen jó koncertet adott.
Petõfi Csarnok, október 28.
****
