Képzeljünk el egy zenekart, ahol az énekes egy kopasz, fekete, villogó szemû nõ, aki egyfelõl tökéletesen énekel (mély, olykor reszketõs, de kristálytisztán csilingelni is tudó, képzett hangja van), másfelõl pedig hatalmas színpadi jelenléttel bír, és hol a színpadi operatõröket támadja meg, hol fejest ugrik a közönségbe, netán egyenesen az elsõ sorok közé bemászva guggoltat le több száz embert a záró Little Baby Swastikkka leállásában. Képzeljünk hozzá egy talán csak a RATM zenészeihez mérhetõ feszességgel pumpáló ritmusszekciót (derékig érõ rasztákkal súlyosbított fekete basszusgitáros és punkfrizurás dobos), egy olyan gitárost, aki nemcsak a kvinttologatáshoz ért, hanem ízléses és ügyes témákat használ kellõen megeffektezve, adjunk mindehhez egy tökéletes dalokból (Charlie Big Potato, Yes It's Fuckin' Political - rögtön indításnak) álló mûsort, és egy olyan koncertet kapunk, ami nem ül le a közepén, nincs pihenés, nincs lassulás, hanem úgy marad energiától duzzadó mindvégig, hogy az ember nem fárad el, hanem egyenesen csalódást érez, amikor a zenekar lemegy a színpadról, és gondolatban máris azt tervezgeti, hogy ha legközelebb Magyarország környékén játszik a Skunk Anansie, akkor okvetlenül meg kell néznie ismét.
Nagyszínpad, augusztus 12.
*****
