Akár a fotókon elfuserált Nikki Sixx-utánzatként pózoló Vincent vitte át a többieken, hogy az Illud Divinum Insanusnak radikálisan formabontó anyagnak kell lennie, akár a zenekar alapító agyának, Trey Azagtoth gitárosnak lett elege az utóbbi három album világából, az új lemez mindenképp gyökeres fordulatot hozott a Morbid Angelnél. Egyfelől beérkeztek azok az indusztriális hatások, amelyek már a Covenant tájékán is kezdtek beszivárogni a csapat zenéjébe (egyértelmű előkép a Laibach által remixelt egykori kislemez): ezek olyan tételekben manifesztálódnak, mint a Too Extreme!, amely egy szinte technós ridegségű, monoton döngölés, természetesen élő hangszerekkel eljátszva vagy a sokak által az album szégyenfoltjaként jellemzett Radikult, amelyet akár Marilyn Manson is előadhatna. Vincent jellegzetes hangja és Azagtoth ezer közül is felismerhető gitármunkája viszont ugyanúgy koherenssé teszi ezeket a dalokat, mint a régisulisabb Existo Vulgorét, Nevermore-t vagy I Am Morbidot. Utóbbi egyébként maga a tökéletesen felépített death metal sláger, rendes refrénnel, amely - ennél a stílusnál fura módon - már az első hallgatás után kitörölhetetlenül beleragad a fülbe, valahogy úgy, mint a Domination lemez Dawn Of The Angryje.
Az Illud... komoly vitákat gerjesztő alkotás, ugyanakkor egyfelől nem kibírhatatlanul eklektikus, hiszen a radikálisabb hangvételű tételekben is ott van a félreismerhetetlen MA-hangulat, másfelől a dalok is egytől egyig kiválóan sikerültek. A Morbid Angel maximális tiszteletet érdemel: nyugodtan megtehették volna, hogy elkészítik a Domination második részét, amivel behelyezték volna magukat a színtér egykori nagy, de ma már jelentőset, újat nem alkotó nosztalgia-zenekarai közé, ehelyett úgy mertek eddig érintetlen vizekre evezni, hogy közben megmaradtak annak, akik voltak: egy folyamatosan fejlődő, néha a provokáció határait súroló, megállás nélkül új dolgokon agyaló, valóban invenciózus zenekarnak. Ilyenből pedig egyre kevesebb van: becsüljük meg őket.
Season Of Mist, 2011
