Szombat esti láz

Tasnádi István: East Balkán

  • Csáki Judit
  • 2012. február 3.

Színház

Aki tudja, hogy Shakespeare kire-mire utalt - de az is elég, ha annyit tud, hogy utalt valakire-valamire -, amikor megírta a III. Richárdot, az tudja, hogy a színház a jelen idő művészete. És anyaga, az úgynevezett kortárs dráma megannyi Zeitstück. Aztán olyik fennakad az öröklét szitáján.

Aligha van ma bárki, akinek a Bárka előadásának címéről ne jutna eszébe az egy évvel ezelőtti tragédia a West-Balkánban. Tasnádi István nem színdarabot írt belőle, hanem olyan előadásszöveget, amely ugyan ezer szállal gyökeredzik a tragédia tényanyagában, a sajtóban, a közösségi oldalakon, a fórumokon burjánzó-forrongó beszámolókban, de mégis erősen "felszáll" belőle - és ez már Vidovszky György színháza.

Különleges képződmény. Vidovszky sok fiatallal dolgozik, gyerekekkel leginkább; a drámapedagógia, drámajáték felől érkezett rendező azonban nem didaxisban, hanem színházban utazik. A "régi" Pál utcai fiúk (most fogja újra megrendezni Kaposváron), A legyek ura, a Zendülők, az Istentelen ifjúság ugyan mind a fiatal nemzedék problémáival foglalkozik, az ő morális, egzisztenciális és öndefiníciós konfliktusaival, de a kontextus mindig a mi úgynevezett felnőtt világunk, melyre nemcsak a felelősség, hanem már a rákérdezés, a kimondás terhe is nehezedik. A fiatalok, akikkel Vidovszky dolgozik, nem bájos-lelkes amatőrök, még akkor sem, ha státus szerint azok: színészi munka és alakítás van elvárva tőlük, és rendezőileg, valamint színészpedagógusként is belepakolva annyi munka, ami ennek megvalósításához szükséges. Nem apellálnak a nézői jóindulatra, nem kell leszámítani ezt-azt; noha kétségtelenül előfordul, hogy egy szerep megformálásának legerősebb eleme a figura, vagyis a szereplő civil svádája. (Nem véletlen, hogy Vidovszky hajdani gyerekszereplői közül többen immár profi színészek - fegyelmezettségükkel, pontosságukkal és alázatukkal "lógnak ki" kollégáik közül.)

Az East Balkán voltaképpen azt mutatja meg, hogyan szórakoznak, hogyan vannak együtt a fiatalok, a gyerekeink. Tasnádi a szövegben gyakran használ narrátort - a szereplők valamelyikét -, s az így nyert elidegenítés, noha az előadás kezdetén nehézkesnek, mesterkéltnek tűnik, lassanként éppen nem elválaszt, hanem összeköt bennünket ezzel a számunkra már nyilván távoli világgal. Nem a pia, nem a drog, nem az erőszak felmutatása általi elrettentés a cél, hanem épp ellenkezőleg: a meghökkentően természetesnek ábrázolt világ ekként való tudomásul vétele. Mert ez vezet a kérdésekhez - és Vidovszky színházának ez a lényege.

Kérdez. Nem szavakkal, még csak nem is "ráutaló" színházi eszközökkel, hanem immanensen és logikusan. Ott van előttünk például a liberális, megengedő szülő mintája, aki épp azzal látszik véteni, hogy sosem tilt; a gyereke ettől hiszi azt, hogy nem is aggódik érte. És miután ezekben az ügyekben mindig szívesen hagyatkozunk az össztársadalmi ítéletre, a globális tehetetlenségre - hisz addig sem kell saját emlékeink nyomasztó felidézésével foglalkoznunk, hiszen ki-ki órákig tudná sorolni, mutatis mutandis, ha merné -, ez az előadás (is) kell ahhoz, hogy egyéni, saját és sajátos felelősségünk is megmutatkozzék. Hiszen "életveszélyes kalandjaik" valóban veszélyesek az életre, és sem korlát, sem "sorvezető" nem mutatkozik a terepen. Nem csoport, réteg és nemzedék tobzódik a felszínes (nem is felszínesebb, mint a tévét bámulni, sőt) és tömeges szórakozás vadhajtásaiban, hanem egy-egy tinédzser issza le magát vacak löttyökkel, egy-egy fiatal kapkod speed után, és gyerekeink a barátaikkal osztoznak a jointon.

Az előadás domináns eleme a Heike Vollmer által tervezett díszlet: egy fejre állított háztető, amely változatos mozgásokra képes: forog, nyílik, takar. A szerkezet belsejében nehézkes, óvatos mozgás szükséges: gerendákon szökell, ugrik és lépdel minden szereplő. A stilizáció szinte föl sem tűnik, de léte mégis fontos: a dialógusok éppen így hajlanak el a naturális helyzetektől, és adnak lehetőséget a reflektált játékra.

Ismert vagy kitalálható helyzetek; olyan sorsok részletei, melyek középpontjában a hét végi lazulás, ki- vagy bekattanás áll, a nyomulás, hogy minél többet, minél jobban és minél gyorsabban... Nem csupa elkallódott, hiányos családban nevelt, hátrányos helyzetű fiatal (ők meg sem engedhetnék maguknak az ilyesmit), hanem fókuszálatlan, bizonytalan és keresgélő fiúk és lányok. A háttérben legtöbbször a szerető szülők.

És a tragédia a végén, a West-Balkánban történtek fölidézése egy, a közösségi portálon megjelent beszámoló alapján, de beágyazva e fura, szürreális elemekkel és fordulatokkal is megtűzdelt éjszakai alámerülésbe. Kereshetjük a felelőst, persze, de Vidovszky rendezése nem erre fut ki, hanem arra, hogy saját kérdéseinkkel egészítsük ki az övéit, hogy magunkban keressük, mit is tehetnénk. Ilyenformán jófajta interaktív színházat látunk - nem hagy nyugodni, a vége után sem.

A színészek jók: Dévai Balázs, Varga Anikó, Vitányi-Juhász István és a többiek hisznek abban, hogy az ügy deklarációjánál fontosabb színházat csinálni belőle. A hárfán Ivánovics Beatrix penget nyugtalanító, sejtelmes zenét, a fények hol takarnak, hol kiemelnek; minden azt célozza, hogy találjunk már ki valamit, itt, ahol még a Balkán is east.

Bárka Színház, december 1.

Neked ajánljuk