Például azt - korábban ezt nem "emlegették" az előadások -, hogy ezt a bájos kis történetet Pesten 1916-ban, az első világháború kellős közepén mutatták be: kortárs opus lehetett. És azt, hogy ebből következik egy és más, mind az első felvonás orfeumvilágára, mind a második felvonás estélyvilágára nézvést; hogy a Mohácsi Istvánnal közösen átírt harmadik felvonás zord kikötői tablójáról már ne is beszéljek, a "ferencjóska" halálát is ideértve. Aztán azt is, hogy itt bajok vannak a hagyományosan rózsaszínűre festett elsöprő szerelemmel: Edvin és Szilvia viszonya nagyjából tényleg egy hercegfi és egy sanzonett bódító románca, ami nemigen áll helyt magáért már egy főúri kastélyban sem, nemhogy a kikötőben... Meg hogy Kálmán Imre zenéjében idegesítő drámaiság van a lágyság alatt. Meg hogy egy birodalom a végnapjait éli - talált, süllyedt.
A mostani, székesfehérvári Csárdáskirálynőből hiányzik az eufória emléke is: nem ébredünk, nem volt álom, édes álom. Egyszerre nyugodtabb - rezignáltabb, keserűbb, hidegebb - és szenvedélyesebb a történet. Feszültség szikrázik a rögvalóságból átemelt poénokban: cigányozás, románozás, svábozás. Ami régen tükörjátékos párhuzamosság volt - a frontkatonák felbukkanása a hercegi kastélyban rendezett eljegyzési estélyen -, az most túlnyomó és fenyegető: ezek itt nemcsak nem tudnak, de nem is akarnak viselkedni. És hát miért is akarnának: az urak velük verik a csalánt odakint a fronton, ugye. A főherceg (már anno sem Ferdinánd, hanem Károly, de hiszen ő volt) nem szimpla pinabubus - aki kiszemelt szeretői férjét gyorsan kinevezteti nagykövetnek, hogy ne zavarják a viszonyt -, hanem erőszakos, hatalomvágyó és hatalmát vasmarokkal megragadó törpecézár, aki egyelőre a báltermekben uralkodik, de lesz ez még másképp, bár nem sokáig.
Miről van szó? Mohácsi János kivesz valamit a múzeumi tárlóból, leemeli a posztamensről - legyen az dráma, melynek minden rétegét ismerni véljük, operett, melyet bevett szórakoznivalónkként tartunk számon, történelmi alapismeret, melyet álmunkban is betűhíven idézünk, csak éppen - vagy éppen ezért - gondolkodni már nem szoktunk rajta. A kontextust, azt szokták levetni magukról ezek a megmerevedett s ekként időtálló cuccok (darabok, mesék, ismeretek) - és Mohácsi úgy kelti (új) életre őket, hogy ezt adja vissza nekik. Onnan veszi, ahol találja: a mából. Ezért látjuk, hogy ebben a Csárdáskirálynőben is ugyanúgy támaszkodik az operett bevett, megszokott és a közönség által megkövetelt jelentéstartományaira, finom, enyhén szénsavas andalításaira, mint egyéb rendezéseiben a bevett értelmezésekre. Csak erős reflektorfényt vetít rájuk - ami sem a sminknek, sem a megszokásainknak nem tesz jót.
Vagy nagyon is: így lesz belőlük színház, eleven, ütős színház. Ebből a székesfehérvári Csárdáskirálynőből is; a közönség figyelmét igénylő több mint négyórás darab. Pedig a játszással van gond; a társulatból többen jobban ragaszkodnak az operett kliséihez, mint a felszíni poénok mögött fölépítendő figurához, az eleven emberhez. Noha nemcsak Khell Zsolt egyszerre helyszínhű díszlete (az orfeum az orfeum, a bálterem az bálterem és a hajó is hajó), hanem Remete Kriszta pikánsan csavarintott jelmezei is segítik őket, nem beszélve Kerényi Gábor vasmarkú, határozott, intenzív vezényletéről.
Lábodi Ádám e. h. Edvinje (Mohácsi-tanítványról van szó) rideg, erőszakos szenvedélyességgel leplezi belső bizonytalanságát, hiszen ez a fiatalember még nem akarni is csak egyet tud: nem akarja elvenni a neki rendelt Stázit, múlt ide, származás oda. Nagy erővel zuhan el, amikor az élet és "az asszony összetör", pofozkodik, verekszik, és egy keringőbe sűríti hajtépős összecsapását Szilviával. Lesz belőle is nagykövet valahol - megérdemli. Perfekt és ígéretes alakítás egyszerre - és nagyon összeillik Radnay Csilla ugyancsak rendhagyó primadonnájával. Ez a Szilvia ugyanis igazán tehetséges sanzonett, és igazi karrierre vágyik; ez fűt nála mindent, alkalomadtán a szerelmet is. Radnay izgalmasan fogalmazza újra az ő beszédes gesztusaival és mimikájával a primadonnát: celeb és sztár, ez szeretne lenni.
A Cecíliát játszó Tóth Auguszta szépen mutatja a valahai csárdáskirálynő mai ékességét: a vehemens szakmai féltékenységet és erőszakosságot. Nem biztos, hogy első számú orfeumcsillag volt, de hogy máig ez volt élete legnagyobb kalandja, az biztos. Keller János Bónija inkább intrikus, mint barát - már barátság sincsen. A Károly főherceget játszó Kelemen István legerősebb jelenete nem a csábítás, hanem a harmadik felvonásban fölolvasott gyászbeszéd; amúgy is ez a harmadik felvonás dübörög a leghangosabban, itt érezzük meg a totális bukást abból, ahogy összemosódik a Gott erhalte a Himnusszal, és abból, ahogy minden alattvaló megkapja jutalmát, hogy előléptetve, fölemelkedve annál nagyobbat bukjon.
Akár itt, a legvégén, a süllyedő hajó (nemzet, ország, tokvonó) előtt is fölzenghetne a második felvonás fináléja, melybe egy Jeszenyin-versszak is beleépült még a Molnár Piroska által hajdan felejthetetlenül játszott Cecília előadásában: "Kvittek vagyunk mi már, / Az élet meg én".
Vörösmarty Színház, december 2.
