Pedellus: Mindig akart tanítani?
Heltai Péter: Én nem vagyok tanártípus, bár filozófia-történelem tanári szakon végeztem. Azt is csak azért, mert akkor még társadalomtudományt kizárólag ezen a fakultáson lehetett tanulni. Igazából sosem tanítottam egyiket sem. Nekem a kommunikáción belül sem volt ilyen szándékom. Most sem érzem magam tanárnak: mindig meglepődöm, amikor tanár úrnak szólítanak.
P: Mihez kezdett a diploma után?
HP: Amikor 1987-ben áttelepültem, azonnal a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetéhez kerültem. A Hankiss Elemér vezette Értékszociológiai Műhelyben azzal kezdhettem el foglalkozni, amivel szerettem volna. Ez sem tartott azonban túl hosszú ideig, hiszen gyakorlatilag néhány hónap után elkezdődött Magyarországon az a pezsgő folyamat, amely a rendszerváltáshoz vezetett. Így az intézetben mindenki - amellett, hogy végezte a munkáját - számtalan más irányban is aktívvá vált: vagy politizált, vagy újságot írt. Akkoriban teljesen magától értetődő volt a közéleti szerepvállalás igénye. Magam is a legkülönbözőbb dolgokhoz fogtam hozzá, majd kikerültem Firenzébe egy posztgraduális képzésre, és ott írtam a doktori disszertációmat is. Olaszországból hívott haza Hankiss Elemér a Magyar Televízióba. Tulajdonképpen csaknem véletlen, hogy a médiába kerültem. Hankissnak köszönhetem, hogy ezen a pályán maradtam. Engem mindig sokkal jobban izgatott valamit létrehozni, mint utána működtetni. Most már nehéz is lenne összeszámolni, hogy hány lapot, rádiót, televíziós műhelyt és oktatási intézményt indítottam el. De két-három év után mindig valami más kezdett el foglalkoztatni. Igazából most is forgatom a fejemben egy új rádió létrehozásának a gondolatát, esetleg egy havilap...
P: Hiánypótló dolgok ezek?
HP: Inkább olyan típusú szaklapok vagy -műsorok, amelyek szerintem egyre nagyobb szerepet fognak játszani a magyar médiapiacon. Olyan eszmetörténeti dolgok, melyek nagyon kis számban vannak jelen a sajtóban, és amelyekre borzasztó nagy szükség lenne.
P: Amikor utóbbi kezdeményezéseinek egyike, az Info Rádió elindult, többen kétségbe vonták, hogy életképes lesz-e.
HP: Mi sem fűztünk túl vérmes reményeket hozzá, annak ellenére, hogy hírrádiót már nagyon régóta szerettek volna többen is elindítani. Nem gondoltuk, hogy ebből fogunk meggazdagodni. Mégis úgy gondolom, hogy az Info Rádió egy sikersztori, hiszen - szemben egy csomó más médiaintézménnyel - magyar tőkéből jött létre, ráadásul piacképes tudott maradni annak ellenére, hogy nem sztárok viszik el a hátukon, hanem egy megbízható közösségi munka eredménye. Az is bebizonyosodott: igenis lehet érték ezen a piacon az, hogy egy médium korrekt és megbízható híreket közöl. Ma nagyon sokan azt hiszik, hogy ha egy intézmény nem egy tábor megerősítésére jön létre, annak nincsen közönsége.
P: Az Info Rádió és a Budapesti Kommunikációs Főiskola megalakításánál deklarált célként tűzték ki, hogy együttműködnek. Ez mennyiben valósult meg?
HP: 2000-ben, amikor a pályázatokat benyújtottuk, az volt az elképzelés, hogy a kettőt párhuzamosan kellene létrehozni. Abból a szempontból nagyon jó volt, hogy egyszerre lehetett tervezni, és valószínű, hogy ez a gründolási hevület kétszer aligha lett volna meg. Így most ugyanazon a hullámon nagyjából mindkettőnek sikerült működőképessé válnia. Először Magyarországon lett egy oktatási intézmény, valamint egy hírforrás, amely együttműködik. Az egyik biztosítja az utánpótlást, a másik pedig garantálja a gyakorlóterepet. Ez többé-kevésbé meg is valósult.
P: Többé-kevésbé?
HP: Valóban, mert közben eléggé autonóm lett mind a két intézmény. Az Info Rádió egy üzem, és meglehetősen ergonomikusan használja ki a lehetőségeit. Sajnos nincs mód arra, hogy folyamatosan nagyon sok hallgató ott tartózkodjon. Persze több diák is beépült a rádióba. Fordítva is sok előny adódott ebből a szituációból, hiszen rajtam kívül is jó néhányan tanítanak a főiskolán az Info stábjából.
P: És ezzel el is érkeztünk egy olyan ponthoz, amely gyakran jelent támadási felületet a kommunikációs képzésekre nézve. Ön mit gondol az újságírás taníthatóságáról?
HP: Azt gondolom, hogy a kommunikációs iskola elsősorban a készségek kifejlesztésére alkalmas. A félreértés ott szokott lenni, hogy sokan azt hiszik: ezeken a helyeken sztárújságírókat nevelnek. Az első perctől kezdve az volt a célkitűzésünk, hogy olyan megbízható szakembereket képezzünk, akik, ha kell, zongoracipelésre is alkalmasak. Tehetséget tanítani nem lehet, ugyanígy íráskészséget sem. Viszont meg lehet tanulni korrektül fogalmazni, a műfajelmélet alapjait, néhány módszertani fogást - de ettől még nem lesz senkiből sem Egon Erwin Kisch. Ezenkívül meg lehet mutatni a környezetét ennek a világnak, hogy belelássanak a hallgatók abba a közegbe, amelyben később dolgozni szeretnének. És nagyon fontos az aktivitás, az érdeklődés felkeltése. Az órákon mindig megpróbálok lehetőséget teremteni arra, hogy beszélgessünk, hogy kérdezzenek, hogy ők is szerepeljenek.
P: És szerepelnek?
HP: Kénytelenek, mert kényszerítem őket. Az, akiben nincs erre igény, könnyen lemorzsolódik. Mindig, amikor egy évfolyam kezd nálam, a bemutatkozásnál megkérdezem, hogy a diákjaim, akik kommunikáció szakra jönnek, mit olvasnak. Olvasnak-e egyáltalán újságot? Az a tapasztalat, hogy sokan nem. Kézbe sem veszik. Ez ugyanolyan, mint hogyha valaki színművészetire megy, de soha életében nem ment be egy színházba, sőt, most sem kíváncsi rá. Az ilyenektől ugye az ember kicsit lelombozódik. Hogy kérdezzen tovább? Jó, hogyha nem olvasol újságot, nem olvasol napilapot, igazából az internetet használva sem elsősorban a hírportálokat látogatod, akkor miért jössz kommunikáció szakra?
P: Mi lehet ennek az oka?
HP: Szerintem a magyarázat az életforma, az életvitel, az érdeklődési kör változásában keresendő, és valószínű, hogy az én generációm ebből a szempontból már lényegesen rugalmatlanabb. Ahogy telik az idő, egyre kevésbé értem vagy tudom felfogni azt, hogy ha mégsem fontos, amiről mi úgy gondoljuk, hogy az, akkor mégis mi érdekli vagy izgatja ezt a generációt.
P: A prekoncepció tehát az, hogy ez generációs probléma. A kilencvenes években, amikor már léteztek újságíró-stúdiók, amelyekből a mai kereskedelmi csatornák "nagy nevei" is kinőttek, más volt az egésznek a hangulata, a haszna?
HP: Én pár tucatban tudnám meghatározni azoknak az újságíróknak a számát, akik tehetségesek, bírják ennek a szakmának minden csínját-bínját, és ugyanakkor széles körű műveltséggel is rendelkeznek. A baj az, hogy van néhány műhely, amely sokukat felszívta, és elvétve itt-ott van még pár. A többi vagy féltehetség, vagy szakbarbár. Igazából az, hogy a magyar sajtó nem kimondottan színes, szórakoztató és lebilincselően izgalmas, többek közt ebből is fakad.
P: Ebbe az irányba kellene elmozdulni? Hogy az egyéniség jobban kibontakozhasson?
HP: Az egyéniség önmagában nem elég. Ahhoz nem ártana valamiféle alapos tudás is. Könnyebb szellemesen érvelni akkor, ha van mögöttem egy nagyfokú biztonságot adó bázis. A fiatalok munkáját figyelve lehet látni néhány szerzőt, akinek jó tolla van, szellemes, lehet találkozni kifejezetten sziporkázó írásokkal. Egyetlen egy dolog viszont közös. Nincsen mögöttük megbízható, széles látókörű tudás, sokkal inkább csak felületes, akár gyilkos szellemesség. Mindig a felszínen maradnak. Hogyha ez a trend folytatódik, nem jósolok túl rózsás jövőt a magyar újságírásnak. És ez nem rajtunk, kommunikációt oktató szakembereken múlik elsősorban, hanem valószínűleg az a probléma, hogy az újságíráshoz ennyi nem elegendő. Ide kell valami más is. Vagy legalábbis nagyon jó lenne. Sajnos kevés olyan fiatallal találkozom, aki tehetséges is, és legalább egyvalamihez alaposan ért.
P: Ez nem azért van, mert túl fiatalon, rögtön érettségi után szabadulnak be a kommunikációs iskolákba?
HP: Nézzük meg az irodalmunk nagyjait. Nagyon sok olyat tudnánk mondani, aki 19-20 éves korban is komoly költői, írói teljesítményt mutatott fel.
P: De ez a tehetségüknek, s nem a mély háttértudásuknak és műveltségüknek volt köszönhető.
HP: Én azt gondolom, hogy valami alap azért kell. Különben egy idő után a poénok kiürülnek. Nem lehet folyamatosan lőni anélkül, hogy az ember töltene.
